Step-Daddy | JiKook✔️

Negyvenhárom

Az íróasztal oldalának dőlve kuporogtam a földön, felhúzott térdekkel, fejemet az ölembe hajtva. Még mindig hevesen kapkodtam a levegőt, a könnyeim azonban már egy ideje elapadtak. Legalábbis nem érzem, hogy továbbra is csorognának. A főnököm már réges rég elhúzta innen a csíkot, én azonban még mindig nem bírtam rávenni magam arra, hogy felkeljek. Nem is pusztán az akaraterőmről van szó. Az szerencsére sosem szűnik meg teljesen. Sokkal inkább a fájdalomról, ami minden egyes apró mozdulatnál belém hasít, s egész alfelemet végigszántja. Ez az ember erkölcstelenül megkínzott engem. Hacsak visszagondolok az érzésre, a sírás fojtogat, ugyanis hiába üvöltöttem torkom szakadtából, hiába könyörögtem levegőért küzködve, hogy hagyja abba, nem tanúsított irántam könyörületet. Durván, kíméletlenül és leírhatatlanul kegyetlen módon tett a magáévá, úgy, ahogy még csak elképzelésem sem volt, hogy lehetséges. Ujjaimmal olyan szinten szorítottam az íróasztal oldalát, hogy körmeim itt-ott le is törtek, miközben megállás nélkül sírtam és sikoltoztam a mérhetetlen fájdalomtól. Biztos vagyok benne, hogy az a férfi maradandó nyomot hagyott bennem, ugyanis bármerre is mozdulok, borzasztóan fáj az alfelem. Sosem képzeltem, hogy valaki képes ennyire embertelenül viselkedni, ilyen gerinctelenül megerőszakolni, majd úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Ugyanis pontosan ez történt.

Miután Seyeon ellátta a bajomat, lazán magára rángatta levetett ruhadarabjait, s mint aki jól végezte dolgát, kisétált az irodája ajtaján, anélkül, hogy bármit is mondott volna nekem. Csupán odamorgott egy annyit, hogy majd kaparjam össze magam, mire megérkezik a takarító, de én nem vettem a fáradtságot arra, hogy bármire rábólintsak, amit mond, vagy szót fogadjak neki. Olyan szinten mélyre süllyedt, amelyet soha az életben nem leszek képes elfelejteni vagy megbocsájtani. Sem neki, sem pedig magamnak.

Mert hiába az erőszakos viselkedése, az undorító tettei, mikor pontosan tudom, hogy mindezt magamnak köszönhetem. Méghozzá azért, mert naiv módon megengedtem magamnak, hogy szerelembe essek egy olyan férfival, aki semmi mást nem hozott magával, csak fájdalmat. Fájt az, ahogy az anyám közelébe férkőzött. Fájt az, hogy megkaparintott magának. Fájt az, hogy kihasználta az érzéseimet. Most pedig fáj az, hogy miatta más is elvette tőlem, amit akart. Egy olyan valamit, amit ezidáig csak annak a férfinak adtam, akibe menthetetlenül beleszerettem.

Seyeon azért tette, amit tett, mert szúrta a szemét, hogy Jungkook már megkapott. Számomra ez olyan világos, mint a nap, nem szükséges tovább gondolkodnom rajta. A Seyeonhoz hasonló emberek nem törődnek mások érzéseivel, s nem okoz gondot nekik hulladékként kezelni bárki mást. De mi van Jungkookkal? Ő is ilyen lenne? Valóban nem különbözik attól a szörnyetegtől? Elvégre könnyedén átgázolt az érzéseimen, amelyekkel már jó ideje tisztában volt. Szédített, hitegetett, aztán mikor a legkevésbé számítottam rá, félre lökött. De ő legalább sosem bánt velem vadállatként. Ő mindig gyengéd volt hozzám, figyelmes, lovagias, én pedig szerettem az érzést, hogy szeretve vagyok. Ha tudtam volna, hogy kamu, egészen biztosan nem lettem volna ennyire önfeledten boldog. Márpedig az voltam. Tagadhatatlanul boldog voltam a vele folytatott titkos kapcsolatnak köszönhetően, s hát még milyen boldog lettem volna, ha nem kell tovább titkolnunk. Nos, ezentúl nem is kell, ugyanis minden véget ért. Sejthettem volna, hogy túlságosan is mesébeillő ahhoz, hogy igaz legyen.

A fájdalomtól nyöszörögve tápászkodtam fel a földről, hogy a valahol elejtett mobilom után kezdjek kutakodni. Bármennyire is éreztem magam minden téren egy roncsnak, minél előbb el kellett tűnnöm a főnököm irodájából, ha nem szerettem volna mégegyszer idő előtt összefutni vele. Ezt azonban jelenleg egyedül lehetetlen feladatnak éreztem, ezért is volt szükségem annak az embernek a segítségére, akire bármikor támaszkodhatok, ha bajban vagyok. Szükségem volt a legjobb barátomra, jobban mint bármikor. Szerencsére meg is találtam a földön az eszközt, valószínűleg akkor eshetett ki a zsebemből, mikor Seyeon a kanapéra lökött. A fájdalomtól és a félelemtől remegve nyomtam rá Hyunjin nevére, hogy mielőbb értem tudjon jönni.