Step-Daddy | JiKook✔️

Tizenhárom

Még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy Jungkook valóban megcsókolt engem. Már ha csak rágondoltam, miként faltuk egymás ajkait, miként furakodott be a számba, én pedig élvezettel nyújtottam át magam a pillanatnak, arcom azonnal pírba szökken. Bizsergett a bőröm, ahányszor arra gondoltam, hogy ujjával végigsimított arcomon majd ajkaimon is, melyet végül az ő puha párnácskái váltottak fel.

Engedtem neki.

Engedtem neki, hogy magával ragadjon.

Engedtem neki, hogy magával ragadjon, és ellopja azt, amit eddig soha senki nem kapott meg tőlem. Elvette azt, ami Taemint illette volna meg. Mégis, nem tudtam haragudni rá emiatt, mert valahol mélyen boldog voltam, hogy ő tette meg. Lehet, hogy később átkozni fogom érte, lehet hogy magamat is a pokol mélyére kívánom majd, de nem tudtam leplezni a nyilvánvalót. Minden egyes percét élveztem a Jungkook által nyújtott csóknak, olyannyira, hogy képtelen voltam elszakadni tőle, képtelen voltam megálljt parancsolni, mert többet és többet akartam belőle. Azt kívántam, bár magával rántana annak a pokolnak a fenekére, amelyből feltornázta magát, hogy a végtelenségig megrontson engem. Abban a kósza pillanatban, melyben ajkaink találkoztak egymással, nem érdekelt sem Taemin, sem az anyám, sem a fekete hajú szívtipró, akinek valószínűleg ez is csak egy egyszeri játék volt.

Az ajtó kattanása zavart meg minket szenvedélyes akciónk közben, melynek köszönhetően Jungkook azonnal elhúzódott tőlem, s arrébb csúszott a kanapén, nagyobb távolságot létrehozva kettőnk között. Sokkos állapotban bámultam a fekete hajút, aki velem ellentétben teljes figyelmét a bejáratnak szentelte. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy ez mégis mi a jó fene volt, de a következő pillanatban anyukám alakját véltem felfedezni az előszobában, aki nagy mosollyal az arcán lépett be a nappaliba.

- Itt is vagyok - intézte szavait a fekete hajúhoz, ám amikor észrevette, hogy az nincs egyedül, mosolyát felváltotta a meglepettség. - Ó, szia Jimin - köszönt nekem külön, ami valószínűleg annak volt betudható, hogy az elmúlt időszakban szinte semmit nem beszéltünk egymással.

- Szia - viszonoztam üdvözlését egyhangúan.

- Minden rendben? - lépkedett közelebb hozzánk, tekintetét pedig végigjáratta Jungkook és köztem.

- Persze - felelte a fekete hajú mosolyogva, és már fel is pattant, hogy csókkal köszöntse az anyámat. Ahogy végignéztem, miként hajol anyámhoz azokkal az ajkakkal, melyek pár perccel ezelőtt még az enyémeket ízlelték, elfogott a rosszullét. Nem bírtam végignézni, ahogy csókot váltanak. - Megvan, amiért vissza kellett menned? - kérdezte tőle Jungkook, anyám pedig sóhajtva bólintott egyet.

- Az egyik betegem papírjai. Holnapra át kell néznem őket, hogy tudjam, mire számíthatok tőle. Bár már belekukkantottam, és az egyik fontos probléma a pánikbetegsége. Elég problémás egy betegség - sóhajtott ismét, bennem pedig megfagyott a levegő, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Pánikbetegség. Vajon nekem is olyanom van? Vagy mi volt ez az egész roham, ami hirtelen rám tört? Nem értem, hiszen soha életemben nem fordult még elő ilyesmi velem.

- Értem - felelte Jungkook. - Egyébként épp azon voltam, hogy vacsorát készítsek és megkértem Jimint, hogy segítsen - pillantott hátra a válla felett.

Mikor tekintetünk újra találkozott, nyomát sem láttam annak a magával ragadó, éjsötét szempárnak, mely oly áthatóan nézett rám a csókunk előtt. Helyette visszatért bele a szokásos kialudt fény, párosítva a megszokott jófiús mosollyal. Gombóc keletkezett a torkomban a gondolattól, hogy ez a férfi pár perce még teljesen felemésztett engem. Nem bírtam rávenni magam, hogy továbbra is a közelében legyek. Nem nézhettem végig, ahogy anyámat körülrajongva játsza el a szentlelket. Szó nélkül pattantam fel a kanapéról, hogy mielőbb a szobámba mehessek.