A mosoly mögött

A kezdet vége

-Hé, maga ott! - Egy érces női hang kiáltott fel a váróteremben ahol éppen ültem és elméláztam a gondolataimban.
Egy kissé telt, vaskos karú fehér köpenyes nő meresztette rám a tekintetét a szemüvege és az asztala mögül, olyan groteszk és bunkó módon, hogy még egy rabszolga is kikérné magának ezt a hangnemet, mert jobb bánáshoz szokott..

-Már 3x szóltam, hát süket maga?- Fröcsögött rám a recepciós nő tovább, mit sem törődve azzal, hogy egy elmegyógyintézet várótermében azért lássuk be, nem friss és üde hangulatban csücsülnek az emberek.

Erőt vettem magamon, és lesöpörtem a közönyt az arcomról, hogy válaszul a lehető legundorítóbb teli vigyort mutassam, ennek a nőnek- Nem tehetek róla, a tiszteletlenségre általában, gúnnyal reagálok.
- Ohh ezer bocsánat, tudja, sok névre hallgatok, de a "Hé" az nincs köztük.-

A recepciós forgatni kezdte a szemét, és intett, hogy menjek a pulthoz.

-Kihez jött látogatóba?- Kérdezte tőlem, most már kissé türelmesebb arccal.

- A testvéremhez jöttem, a neve Robert Kingston.

- Rendben. Az ő csoportja most kint van a kertben, az épület hátsó részében. Menjen végig a folyosón, és jobbra az első ajtó.

Odadobtam még egy bájos mosolyt mielőtt megköszöntem az útba igazítást (és az udvariatlanságot) majd elindultam a hátsókert ajtaja felé.
Ahogy mentem végig a folyosón, inkább éreztem magam egy Wellness szalonban, mintsem elmegyógyintézetben. Mindenhol Bonusai fák, beltéri szökőkutak, és természet festmények végtelen sorozata. Tényleg megnyugodtam, amíg elértem a kertig..

Ez egy kert? -Döbbentem le miután a szemem elé tárult a látvány.
Egy hatalmas tisztás volt, amit egy gyönyörű erdős rész vett körül, persze az erdős rész már elvolt kerítve a lakók elől, de a hatalmas fák túl nőttek a kerítések fölé, jelezvén hogy nem kis erdő nyúlhat el mögötte. A látványt még az is fokozta, hogy éppen tél volt és mindent beborított a frissen esett hó, még meghittebb környezetet varázsolva.

A tisztás közepén páran hóembert építettek, voltak akik éppen hóangyalt kreáltak, és voltak akik álltak és meredtek a nagy semmibe. Az egyikük, az öcsém volt.

Elindultam felé, alig vártam, hogy újra átölelhessem. Nagyon rég nem jártam nála, egy részt, mert nem jutott rá időm, ami miatt nagyon szégyelltem magam, másrészről borzalmas volt őt így látni.

Teljesen összeomlott miután a felesége autó-balesetben meghalt, aki viszont nemsokkal előtte küzdötte le a rákot, csodával határos módon.
Tényleg egy csoda volt.
Az orvosok lemondtak az asszonyról, néhány hónapot jósoltak neki, de ő még is szinte a semmiből felépült. Pár hónapra rá viszont autóbalesettett szenvedett, és a helyszínen meghalt, állítólag egy elé ugró szarvas miatt.

Az öcsém már a rák diagnosztizálása után kezdett el furcsán viselkedni.
Nagyon megrázta a hír, hogy a felesége lassú, és fájdalmas halált fog halni rövid időn belül, és ő semmit nem tehet érte. Megszállottan kezdett alternatívák után kutatni. Teljesen magába zárkózott, magában beszélt, mindenkitől elfordult.
Mire felesége meggyógyult, ő mély depresszióba esett, hallucinálni kezdett, teljesen eluralkodott rajta a halálfélelem, olyannyira hogy jobbnak láttuk, ha szakértők gondjaira bízzuk.
Még én sem tudtam segíteni rajta, pedig jómagam is pszichiáternek tanulok, de a hallucinációk és pánik betegségek nem azén szakterületem. A Felesége balesetének és halálának híre már itt érte az intézetben és mondanom sem kell, hogy mi következett ezután.

Teljes összeomlás.

-Szia, Öcsikém! De jó látni téged!- Elé léptem és mit sem törődve a szabályokkal, azonnal magamhoz húztam őt, és jó szorosan átöleltem.

Nem reagált semmit, nem is ölelt vissza, csak meredt a távolba, ügyet sem vetve rám.

-Hahó, hát meg sem ölelsz? Olyan rég láttuk egymást.- Próbálkoztam ismét, hátha visszarántom ezzel a valóságba.

- Bántanak. Engem bántanak itt.- Szólalt meg végül, olyan nyugodt és hideg hanggal, hogy az ember azt gondolná, hogy csak annyit közölt, hogy kék az ég. Egy arcizma sem rándult, továbbra is távolba meredt tekintettel nézett előre.

-Ki bánt téged?-Kérdeztem tőle a lehető legnyugodtabb hangsúllyal.

Választ ismét nem kaptam.
Bármennyire is igyekeztem bevetni minden szaktudásom, ennél több interakciót nem tudtam kiszedni belőle az idő alatt, amíg együtt voltunk. Egy teljes órán át igyekeztem vele valahogy kommunikálni, de nem volt semmi haszna.

Fájószívvel, de jobbnak láttam, ha inkább elmegyek.
Időközben már a többi lakó visszament az épületbe, mert már kezdett sötétedni, csak mi ketten és egy ápoló (aki számomra első látásra unszimpatikus férfi volt) maradtunk kint a szabad ég alatt.

-Gyere, menjünk vissza az épületbe, elég hideg lett most már ide kint.

Megfogtam a kezét és elindultunk vissza az épületbe az ápoló pedig jött mögöttünk.

Pár lépés után azonban hirtelen kirántotta a kezét az enyémből, és futni kezdett a kerítés és az erdő irányába.

-Hé, gyere vissza! Ne fuss el!- Kiáltottam utána.

Az ápolóval azonnal a nyomába eredtünk, és futottunk utána, de ő sokkal gyorsabb volt nálunk.

Pillanatok alatt a kerítés kapujába ért, és ahogy lenyomta a kilincset a kapu csak úgy kinyílt!

Döbbenten bámultuk az ápolóval az eseményeket a futás közben, úgy tűnik nem csak én, de ő is abban a tudatban volt, hogy az a kapu zárva van.

Az öcsém befutott az erdőbe, maga mögött hagyva minket, és én már eredtem volna is a nyomába de..

-Álljon meg! Maradjon itt, az kéne még csak, hogy maga is elvesszen az erdőben, majd én utána megyek.
Még is hogy a francba lehetett ez a tetves kapu nyitva??-Szitkozódott az ápoló.

-Hát erre én is kíváncsi lennék.- Csattantam fel én is.

- Ezt a kaput nyár óta nem használta senki. Képtelenség, hogy mind ez idáig nyitva volt!-Hitetlenkedett az ápoló.

- Most itt elmélkedünk, még ezen egy sort vagy utána megyünk?- Kérdeztem tőle ingerülten, és még mindig lihegve a futástól.

-Nem! Maga nem megy sehova! Inkább menjen vissza az épületbe és ott várjon meg minket. Majd én visszahozom azt a féleszűt..-

-Hé! Hogy beszél maga róla? Ő az én..- Be se tudtam fejezni a mondatot már is el tűnt a szemem elől.

Ahogy bámultam bele az erdő sűrűjébe, éreztem, hogy nem állhatok itt tétlenül. Egy részt az öcsém kint van az erdőben egyedül, nyomában egy feldúlt és minden empátiát nélkülöző ápolóval, másrészről éreztem, hogy nem vagyunk egyedül. Valami más is bujkál az erdőben.

Nem volt más választásom. Utánuk mentem be az erdő sűrűjébe.