A mosoly mögött

A vég kezdete

Borzasztó sötét volt. Csak a holdfénye szűrődött át a hatalmas fák lombkoronái mögül, megvilágítva egy kis ösvényt, amit követni kezdtem.
Ahogy haladtam az erdő sűrűjébe, egyre jobban érzetem azt az érzést, ami kiskoromban gyakran kerített a hatalmába.
Van itt még valami rajtunk kívül. Ahogy próbáltam elhessegetni ezt az érzést, bevillant egy kósza emlék a gyerekkoromból.

Talán 5-6 éves lehettem, amikor az öcsém a szobánkban játszott.
Hallottam a nevetését, és hogy az új vasút játékaival játszik. De hallottam még valamit..
Egy furcsa visszhangot, hangot, mintha valaki egy verem mélyéről beszélne az öcsémhez. Ő ügyet sem vetett rá, még is ahogy tisztult a hang egyre jobban kivehető volt, hogy az öcsémet szólítgatja.

Ahogy beléptem a szobába nem láttam senki mást rajta kívül, de még is éreztem valami más jelenlétét is. Ha behunytam a szemem megtudtam mondani, pontosan hol van jelen a szobában, de nyitott szemmel nem láttam semmit.
Nagyon megijedtem, de az öcsémnek nem szóltam róla.
Onnantól kezdve gyakran tört rám ilyen érzés, és idővel egyre tisztábban láttam kirajzolódni a "lényeket" és a hangok is egyre tisztábban kivehetőbbek voltak.

Az egész gyermekkoromat a rettegés töltötte be, mert hiába próbáltam elmondani, vagy segítséget kérni bárkitől is, cserébe gúny és hitetlenség tárgya lettem.
A szüleim orvostól, orvoshoz vittek, hogy kiderítsék, vajon mi okozza a képzelgéseimet, és hogy hogyan küzdhetem le őket.
Hát nem jártam szerencsével.
Meg kellett tanulnom magam legyőzni a környezetemben ólálkodó "nem e világi lényeket" és idővel eltudtam érni, hogy megfelelő koncentrációval és összpontosítással köddé váljanak. Persze ez nem mindig sikerült..

Így, mesetere lettem az érzékeim elnyomásának, megtanultam leplezni minden érzelem megnyilvánulást, ha szükségesnek láttam, mindezt azért, hogy másokkal és persze magammal is elhitessem, hogy "normális" vagyok.
Talán ez is az egyik oka, hogy a Pszichológia lett a hivatásom, és hogy ezzel is segítsek másokon, akik hasonló dolgokat élnek vagy éltek át.
Most már tudom, hogy gyermekkorom "rém lényei" csak puszta érzelmi kivetülései voltak saját félelmemnek, amit az ember viszont képes irányítani, ha megtanulja, és...

-Még is mi a faszt képzelsz, hogy csak úgy elfutsz előlem te retardált kis senki??- Az ápoló gúnyos szavai azonnal visszarántottak a jelenbe.

-Eljön értem, eljön értem!!- Kiabálta az öcsém válaszul, de már kissé elcsukló hangon.

Futottam a hangok irányába, mire végre megtaláltam őket. Az öcsém a hóban feküdt, az arca csupa vér volt az ápoló pedig fölé tornyosulva, ütlegelte valami gumibot szerű tárgyal.

-Azonnal hagyja abba! Ne merészelje bántani hallja??- Ordítottam rá torkom szakadtából, miközben futottam feléjük.

Az ápoló szemei izzottak a dühtől.

Ügyet sem vetve rám újra a magasba emelte a kezét..

-Most megtanulja ez a kis szar darab, hogy hol a helye, és hogy lábhoz jön, ha én azt mondom!-

A másodperc tört része alatt a testem ösztönösen cselekedett. Felkaptam az előttem heverő vastag farönköt és minden erőmet bevetve lesújtottam vele egyenesen az ápoló fejére.

A farönk, úgy ahogy volt kettétört a kezemben és az ápoló vére azonnal pirosra festette az amúgy már- már rikítóan szőke, félhosszú haját.
Azonnal összeesett.
Mozdulatlanul feküdt a hóban.
HOLTAN.

Kiejtettem a kezemből a farönk maradványát és térdre rogytam az ápoló holteste mellé. Mit tettem?? Megöltem valakit!

Az öcsémhez fordultam, aki ugyan még eszméleténél volt, de láttam, hogy későn érkeztem.
Az arca péppé volt zúzva, csupa vér volt olyannyira hogy csak az arcán lecsorduló könnyek vonalában látszódott a saját bőre színe. Minden mást vér borított.

-Eehh..- Az öcsém erőtlen nyögése törte meg a döbbent dermedtségemet.

-Itt vagyok, öcsikém ne aggódj, visszaviszlek a házba, ott meggyógyítanak nem lesz semmi baj!-

Könnyeimmel küzdve minden erőmmel megpróbáltam őt felemelni, de hiába, túl nehéz volt. Nem volt nálam se telefon, se semmi, amivel segítséget tudtam volna hívni.
Úgy döntöttem, hogy a két kezénél fogva megpróbálom kihúzni őt az erdőből, hisz nem lehettünk messze a tisztástól, onnan már meghallották volna a segélykérésem.

Megfogtam a két kezét és lendületből megpróbáltam magam felé húzni, de hirtelen megcsúsztam a már jéggé csiszolt hóban a talpam alatt és zuhantam háttal a föld felé.
Mielőtt földet értem hallottam egy nagy reccsenést a fülem mögött és éreztem, hogy valami meleg folyik a tarkómon.

Biztos beverhettem a fejem egy földön fekvő kőbe, lüktetett a tarkóm a fájdalomtól és tudtam, hogy az a meleg érzés a tarkómon a vérem.
Megpróbáltam hátra nyúlni a tarkómhoz, hogy érezzem mekkora is lehet a seb.

-Mi a..?- Mozdulni sem tudok! Nem érzek nyaktól lefelé semmit!! Egyik végtagom sem mozdult csak a fejemet tudtam mozgatni, de azt is csak nagyon, nehezen mert a fájdalom elviselhetetlen volt minden lüktetésnél.

-Segítség! Valaki segítsen!! Kérem!!- Ordítottam a sötétbe torkom szakadtából. A havazás egyre felerősödött, elkezdetett betakarni a friss hó...

-Segítség!! Seg..- Hirtelen hangos morajlásra lettem figyelmes a sötétben, Próbáltam a hang irányába fordítani a fejem amennyire tudtam, Közben a zaj egyre hangosabb lett. Dübörgött a föld alattam. Mi lehet ez? Még mindig nem láttam semmit, de a zaj egyre hangosabb lett.

Végül megpillantottam a zajforrását.
Egy őz csorda volt, akik éppen felém futottak. A rémült horda éppen felém vette az irányt, és amikor lenéztem magamra láttam, hogy a hó szinte teljesen elfed és a fejemet leszámítva semmi se látszódik ki a fehérség alól.

Próbáltam rájuk kiabálni, de már nem jött ki hang a torkomon. A csorda átvonult rajtam, szó szerint agyon tapostak, bár abból már semmit sem éreztem.

Az utolsó emlékem a földről egy őz patája, ahogy éppen az arcom felé közelít, majd minden elsötétült...