A mosoly mögött

Final

Melegséget éreztem és határtalan békét. Körül ölelt, magával ragadott és szép lassan eggyé válltam vele.
De nem tudtam teljesen átadni magam a kellemes érzésnek.
Újra éltem a halálom előtti pillanatokat és...
Na várjunk egy percet. De hiszen én már egyszer meghaltam, akkor nem halhatok meg újra.. vagy még is?
Kezdtem magamhoz térni, és ahogy szép lassan kinyitottam a szemem, azt hittem egy pillanatra megvakulok. Vakító fehérség vett körül. Kellett jó pár perc mire megszokta a szemem és alaposan körül tudtam nézni.
A hely kísértetiesen ismerős volt. Jártam már itt, még hozzá nem is olyan rég.
Újra a fehér szobában voltam, vagy is a "mennyország előterében", ahogy Azrael fogalmazott korábban.
- Hát újra itt, kedves Vanessa.
Azrael hangja szólalt meg a fejemben, majd kisvártatva megjelent előttem.
Kezeit elől összekulcsolva békésen sétált felém, és meleg mosollyal üdvözölt.
Hiába a szívélyes fogadtatás, részemről nem tudtam viszonozni. Továbbra is csak a történtek jártak a fejemben, és hogy mit a fenét keresek itt.
- Azrael, elmondanád mi ez az egész hogy kerültem ide, és miért?
-Nos, kedves Vanessa nem terhelnélek felesleges részletekkel, de a pokolban töltött napjaidnak vége. Itt az idő hogy végre hazatérj. Közénk. Ahova igazából tartozol.
- De..de..Miért? Talán valami rosszat tettem?
- Hahaha! Még hogy rosszat! Te vagy az első ember, aki büntetésnek fogja fel a mennyországot. - Nevetett fel Azrael hangosan hitetlenkedve.

Nem tudtam osztozni a jókedvében. Csak az járt a fejemben, hogy soha többé nem láthatom Alastort, Charliet és a többieket, és hogy vajon ebből a kiváltságból miért nem jutott a gyermekemnek is...
Furcsa mód azonban a szomorúságnak nyoma sem volt bennem.
Mintha ez a hely meggátolná hogy szomorú legyek. Éreztem a veszetséget, hiányukat, de még sem tudott eluralkodni rajtam.
- Gyere, mennünk kell. - Törte meg Azrael határozott hangja az elmélkedésem.
- De hova?
- Elvégezzük a beavatási ceremóniát, és elfoglalod a helyed köztünk. - Tekintetét az égre szegezte, ami megnyílt felettünk, és mint egy láthatatlan mágneses erő, vonzani kezdett mindkettőnket felfelé.
A fehérség egyszer csak megszűnt, és egy gigantikus, gyönyörűen megmunkált aranykapu jelent meg előttünk.
A kapu olyan hatalmas volt hogy nem lehetett látni a tetejét. Sőt, ki tudja, talán nem is volt neki.
Tátott szájjal bámultam, míg Azrael közelebb lépett a bejárathoz, és a kapu szép lassan kinyílt előttünk.
Ahogy átléptem a küszöböt azonnal átváltoztam az angyali formámba, de időm sem volt meglepődni ezen. 
Ahogy beléptünk a kapun egy csodálatos, kristálytiszta vízű tengerparti öböl látványa fogadott, hatalmas pálmafákkal, és hófehér homokkal. Sose láttam még ennél szebbet.
Lélegzet elállító volt.

- Nos, mit látsz? - Kérdezte tőlem Azrael sejtelmesen.
- Hogy hogy mit látok? Ugyanazt amit te is.
- Nem, kedves Vanessa. A mennyország mindenkinek másképp jelenik meg. Mindig a számunkra legkedvesebb helyet ölti magára. Én a tulipán mezőket látom virágzáskor, mögötte pedig egy békés és nyugodt tisztást.
Kikerekedett szemekkel néztem Azraelre majd újra a tájat fürkésztem. Még képeslapon sem láttam, ilyen csodaszép helyet.
- Én egy tengerpartot látok.. - szólaltam meg végül bátortalanúl.
-Hm.. érdekes- Mosolyodott el Azrael. -Na gyere, már várnak minket.
Azrael elindult a part mentén, de úgy lépkedett a homokon mintha csak a tetején járna.
Az én lábaim azonban mélyen süppedtek a finom langyos homokba, és kedvem lett volna elterülni rajta. Furcsa volt belegondolni, hogy az ő szemszögéből, én most egy tulipánmezőn haladok át, pedig esküdni mertem volna, hogy az én valóságom az egyetlen.
A nagy bámészkodásban észre se vettem a nagy kőfalat ami csak úgy a semmiből tűnt fel előttünk, ami egy szépen megmunkált vaskapuban végződött.
Azrael kinyitotta előttem a kaput, azonban ő nem követett engem. Szelíden mosolygott rám a bejáratnál, és finoman biccentett, hogy lépjek be.

Egy hosszú oszlopokkal övezett folyosó nyúlt el előttem hosszan, és kétoldalt páncélos angyalok sorakoztak.
Bizonytalanul fordultam hátra, hogy vessek Azraelre egy utolsó pillantást, aki csak lágyan elmosolyodott.
-Menj csak..- szólt felém, majd becsukta maga mögött a vaskaput.
Rettenetesen zavarban voltam a sok jelenlévőtől, akik egy szót se szóltak, csak magabiztosan meredtek előre mint valami katonai díszszemlén.
Ahogy elhaladtam előttünk, finoman meghajoltak előttem, és ahogy egyre haladtam a folyosón, az út végén valami oltár szerű magas pódium rajzolódott ki előttem, mögötte pedig egy angyal állt.
Láthatóan valamilyen vezető lehetett, mert az én páncélzatommal ellentétben az övét különböző írások borították amik ragyogó fehérséggel tükröződtek vissza a páncéljáról. A glóriája is sokkal erősebben ragyogott mint a többi angyalé, és a szárnyai és vagy kétszer nagyobb volt bármelyik jelenlévőnél.
- Üdvözöllek Vanessa. A nevem Gabriel. Én az arkangyalok egyike vagyok.
Tiszteletet parancsoló hangjától automatikusan vigyázba álltam előtte, de meglehetősen ügyetlenül. 
- Nyugalom erre semmi szükség - emelte fel finoman egyik kezét Gabriel.
- Kérlek lépj közelebb- Mutatott maga elé, majd a másik kezében egy vaskos arany könyv jelent meg.
Megköszürűlte a torkát és olvasni kezdett a könyvből, de valami számomra teljességgel érthetetlen nyelven. Olyan volt mintha a világ összes nyelvén beszélne egyszerre, énekelve.