Leszek az ihleted {+18}

29.

Harvey:
Égető bizsergés uralkodik a mellkasomban és járja át az egész testem, miközben várom, hogy Eve kilépjen a fürdőből. Már egy órája bent van és nekem kezd elviselhetetlenné válni a kíváncsiságom, pedig alapvetően egy türelmes ember vagyok. Látni akarom, hogy mit varázsolt magával.
Az ebéd után Eve és én még sétáltunk a környéken, felfedeztünk pár boltot, bementünk egy kis cukrászdába is és közben mindenről beszélgettünk, ami csak az eszünkbe jutott. Annyit nevettem vele, mint az utóbbi időben összesen nem, s minden alkalommal, amikor az ő nevetése felcsendült, a szívem cigánykerekeket hányt a mellkasomban. Tényleg el tudta engedni magát, olyanok voltunk, mint egy átlagos pár, anélkül, hogy azon kellett volna aggódnunk, hogy megláthat-e minket valaki az ismeretségi körünkből. Amikor visszaértünk a szobánkba, beraktunk egy mesét, mondván, hogy egy picit lefekszünk pihenni, de a végén leginkább csak a ruháink kerültek le rólunk és azok pihentek a padlón helyettünk. Egészen egy órával ezelőttig, meztelenül hevertünk az ágyban és csak élveztük a nyugalmat, ami körül vett minket egymás karjában. Aztán megszólalt az ébresztő, amit Eve állított, hogy időben nekiálljunk készülődni és ne késsük le az asztalfoglalásunk. Én mentem elsőnek, mert mind a ketten tudtuk, hogy én gyorsabban kész leszek bent, mint ő, bár személy szerint, annak a pártján álltam, hogy együtt zuhanyozzunk. Bepróbálkoztam Eve-nél, hogy segítek neki megmosni a hátát, ahol nem éri el jól, de közölte velem, hogy szó sem lehet a dologról, mert elterelnénk egymás figyelmét és lekésnénk a foglalást. Miután végeztem a fürdőben, ő a táskájával együtt eltűnt ott bent. Én meg azóta már felöltöztem, elterveztem még egyszer mindent és váltottam pár üzenetet a húgommal, akit Kevin szintén vacsorázni visz, aztán együtt töltik az éjszakát.
Tudom, hogy Kayla mennyire be van zsongva, mert a barátom végre úgy bánik vele, ahogy érdemli, hogy egy férfi törődjön vele. Kevin mindent megtesz azért, hogy boldoggá tegye a húgomat, aminek őszintén örülök, mert jó őket így látni. És mert elég kellemetlen lett volna szétrúgni az egyik legjobb barátom seggét, amiért nem bánik jól Kaylával. Bár tudom, hogy ez a lehetőség meg sem fordul Kevin fejében. Teljesen odavan Kayláért és azok után, hogy megtudtam, milyen régóta vár a húgomra, azon se csodálkoznék, ha a nap minden óráját együtt akarnák tölteni.
A fürdő ajtaja felől hangok csendülnek fel, amire azonnal felkapom a fejem. A szívem ezerrel kezd el verni a mellkasomban és minden idegszálam megfeszül, ahogy várom, hogy Eve kilépjen a helyiségből. Lassan kinyílik az ajtó, nekem pedig elakad a lélegzetem, ahogy szembe találom magam a lánnyal.
Amikor Eve bement a fürdőbe, a haja kócos volt az ágyban eltöltött óráktól, az arca kipirult, a szeme pedig fátyolos az élvezettől. Most viszont egyáltalán nem lehetne megmondani róla, hogy mit műveltünk az ágyban nem is olyan rég. Sötét haja kontyban pihen a tarkójánál, elől pedig két tincs, begöndörítve keretezi az arcát. Az ajkain bordó rúzs csábítgat csókra, a szemhéja halványan csillog, a testére pedig fekete ruha simul. A szoknyája a combjáig felhasítva tereli lábára a figyelmem, amit egy magassarkúval hosszabbított meg a fürdőben.
Eve úgy, ahogy van lélegzetelállító és abból ítélve, ahogy a szája sarka mosolyra görbül, arra következtetek, hogy pontosan tudja, hogy mi mindent vált ki belőlem ebben a pillanatban.
- Az utolsó pillanatban raktam oda ezt a ruhát - pillant le magára, majd visszavezeti a tekintetét rám. - Egy kicsit én is nézelődtem, hogy mi van a környéken és úgy voltam vele, hogy berakom ezt is, hátha elmegyünk egy elegánsabb helyre - simítja meg a szoknyáját, én pedig nem bírok tovább távol maradni tőle.
Egyenesen elé lépek és a derekára téve a kezem, közelebb húzom magamhoz.
- Álom szép vagy - nézek a szemébe, s a szavaimtól a tekintete megcsillan.
- Én sem panaszkodhatok a látványra - simít a mellkasomon keresztül, fel a vállamra. - Azt kell, hogy mondjam, hogy jól mutatunk egymás mellett, Mr. Jensen - pillant a sarokban lévő egész alakos tükör felé, s ahogy követem a tekintetét, az én ajkaim is mosolyra görbülnek.
- Nekem is tetszünk, Miss Blake - adok puszit a halántékára, de amikor Eve visszanéz rám, a szemében némi izgatottságot látok.
- Szerintem még sosem csináltam ilyet - vallja be. - Eleve rég randiztam, a közös sátrazásunk előtt, de elegáns étteremben és bárban még sosem jártam. Ez nem olyasmi, amit két tinédzser randi helyszínnek választ.
- Az elegáns bár még az én tapasztalataim között sem szerepelt eddig, de örülök, hogy magunknak beleraktam a programba - simítok az arcára, mire ő beledönti azt a tenyerembe. - Bár, ha teljesen őszinte akarok lenni, most, hogy megláttalak ebben a ruhában, elgondolkodtam rajta, hogy inkább maradjunk itt, hogy kicsomagolhassalak belőle - siklik ismét végig rajta a tekintetem, bármennyire is igyekszem uralkodni magamon.
Mondjuk ez a megjegyzés csak félig igaz. Egy részem tényleg itt maradna vele és megint megszabadítana minket a ruháinktól, viszont a másik felem már menne, hogy Eve és én megint együtt kimozduljunk és hivatalosan is randizzunk. Ki akarom élvezni minden pillanatát annak, hogy itt nem fenyeget a lebukás veszélye, hogy hivatalossá tettük kettőnk között a dolgot és ezen a hétvégén bármit megtehetünk, amit csak szeretnénk. A lepedő gyűrés ráér, miután visszaértünk a szobánkba, ezt én is tudom, de azért erős a vágya annak is, hogy maradjunk. Nagyon türelmes ember vagyok, de az ő közelében mindig mindent akarok, méghozzá egyszerre. Meg akarom szüntetni a köztünk lévő távolságokat és ruhadarabokat, de közben azt is akarom, hogy csak feküdjünk egymás karjaiban és beszéljük át az estét, ahogy azt a sátrazós randink alatt tettük. Egyszerre akarom végighallgatni a napja minden kis apróságát és megosztani vele az én napom minden egyes részletét. Csókolni akarom és ölelni, levetkőztetni, közben mégis csak csendben feküdni mellette, magamba szippantani az illatát, nézni a mosolyát és hallgatni a nevetését, ami miattam csendül fel. Egyszerűen őt akarom. Mindenestül. A lelkét és a testét is egyszerre.
- Mindent a maga idejében - nevet fel Eve, majd lábujjhegyre áll és puszit nyom az arcomra. - Menjünk, mielőtt lekéssük a foglalást.
Imádom, hogy még a magassarkúban is lábujjhegyre kell állnia, hogy rendesen felérjen.
- Csak utánad! - engedem előre az ajtónál, mire kapok egy édes mosolyt.
Megfigyeltem már, hogy Eve mennyire értékeli az ilyen gesztusokat. Alap illem, mégis gyerekkorunk óta, ha ilyet tapasztal, kis meglepettség és hála, melegség jelenik meg a szemében. Nyilván nem kell sokat gondolkodnom rajta, hogy miért. Valószínűleg az árvaházban nem éppen az udvariasság játszott. Sőt, azok alapján, amit Eve mesélt, inkább a túlélésről szólt az egész. És bár megszakad a szívem, amiért olyanokat kellett átélnie, amilyeneket, ugyanez a szív minden alkalommal el is olvad, ahányszor Eve ezzel a tekintettel néz rám. Márpedig ezt a pillantást kapom az autónál is, amikor kinyitom neki az ajtót és besegítem, majd az étteremnél is, amikor előre engedem, és kihúzom neki a széket és a kabátját is lesegítem róla. Eve úgy néz rám, mintha én lennék a világ közepe és ettől a nézéstől nekem megremeg a bensőm, miközben farkasszemet nézek vele.
- Miért nem jelentkeztél soha a profikhoz? - kérdezi váratlanul, miután leadtuk a rendelésünket.
- Ezzel akarod elterelni a témát a vitánkról, mely szerint nem akarod hagyni, hogy én fizessek? - kérdezem oldalra biccentett fejjel és bár nagyon igyekszem, nem tudok parancsolni magamnak, mosolyra görbülnek az ajkaim.
Eve nagyon nem szereti, ha mások fizetnek helyette, márpedig mellettem folyamatosan ezt tapasztalja. Ez pedig általában kisebb vitákat generál köztünk. Semmi komoly, csak egy kis érv és ellenérv felsorakoztatás, de általában ezt a vitát meg is nyerem és remélem, hogy egy idő után már nem is akar meggyőzni arról, hogy ő fizesse például ezt a vacsorát. Mondjuk kompromisszumkészen belementem abba, hogy a bárban ő fizesse az egyik kör italunkat.
- Nem - rázza meg a fejét a vizéből kortyolva, de a pohár pereme fölött összeakasztja a tekintetünket. - Csak gondolkodtam. Többször is láttalak már játszani, de ma megint megbizonyosodtam arról, hogy mennyire jó vagy. Tehetséges játékos vagy, simán beférnél egy profi csapatba. Akkor miért nem céloztad meg soha az NHL világát? - kérdezi és a szemén látom, hogy őszintén érdeklődik, ami jól esik.
Bár nem is lep meg. Ha valamit megtanultam Eve-vel kapcsolatban az az, hogy ha vele beszélget az ember, akkor ő komolyan elraktároz minden kapott információt, mert tényleg meg akar ismerni, tudni akar rólad minél több dolgot. Ha ő kérdez, akkor tényleg érdeklődik és őszintén figyel, ami napjainkban ritka. Szerencsére nekem nincs nagy okom panaszra, sem a családomat, sem a barátaimat illetően ebben a témában, de látom, hogy mennyire nem figyelünk oda már egymásra. Érezhető az emberek érdektelensége, de amikor Eve-vel beszélgetek, meg sem fordul a fejemben az, hogy ő is csak a néma perceket akarja kitölteni szavakkal, miközben nem is figyel oda rám. Tudom, hogy minden tőlem kapott információra emlékszik és megbecsüli, pontosan azért, mert tudja, hogy mennyire nehéz tud lenni egy embernek, hogy megnyíljon a másiknak.
- Volt idő, amikor terveztem ilyesmit - felelem elgondolkodva, mire ő biccent egyet.
- Emlékszem, hogy még a gimi alatt is szó volt ilyesmiről. Anyukádékkal rengeteget beszéltetek erről, mert már akkor is kaptál ajánlatot. Akkor azt mondtad, hogy majd ha a diploma után még mindig akarnak, adsz egy esélyt nekik. De most, itt vagy a diploma közelében, jövőre végzel az egyetemen és mégsem adtad le a jelentkezésed sehova sem. Korábban szinte biztos voltam benne, hogy jelentkezel. Amikor gimisek voltunk és láttam, mekkora sztár vagy, ezer százalékra vettem, hogy egy nap profi mezben fogsz siklani a jégen. Aztán gondolkodtam azon, hogy talán Troy miatt nem - nyúl át az asztalon és megfogva a kezem, finoman cirógatni kezdi azt, mint aki így akar lelki támaszt nyújtani Troy említése után. - De ma láttam a tekinteted - billenti oldalra a fejét. - Láttam a szemedben a tüzet, hogy mennyire hajtasz, hogy nyerni akarsz és hogy milyen szinten élvezed ezt. Az a szenvedély, ami látszott rajtad, amikor a jégen voltál, nem olyan, ami bárki szemében ott van. És tudom, hogy erről nem mondanál le Troy halála miatt, sőt, érte játszanál, ha úgy van. Még sincs a neved a jelentkezési listán. Egészen eddig gondolkodtam a dolgon, hogy miért lehet, de ha valamit tudok, akkor az az, hogy jobb kérdezni, ha valamit nem tud az ember. És engem őszintén érdekel, hogy miért nem döntöttél végül a profi karrier mellett - fürkészi az arcom, én pedig a kezembe veszem a kezét és finoman megszorítom azt.
Halvány mosolyra húzódik a szám sarka, amiért minderre így emlékszik és amiért ennyire figyel rám. Melegség árad szét a mellkasomban a ténytől, hogy Eve így megfigyelt és most érdeklődik a jövőmről.
- Igen, tényleg beszéltünk arról, hogy a jövőben majd profi mezt kapok, amikor a végzős évemben megkerestek, de én diplomát akartam - felelem, s most én kezdem az ő kezét cirógatni. - Mindenképp akartam valamit, ami bebiztosít arra az esetre is, ha nem jön be a profi liga, vagy esetleg megsérülök. Sokan azt hiszik, hogy ez egy életbiztosítás, de lássuk be, a sportolói lét sosem az. Elég egyetlen sérülés, hogy az ember az egész karrierjét kidobhassa a kukába. Az egyik volt osztálytársam bekerült a profik közé, el is kezdte velük a felkészülést az érettségi után, de már az edzőtáborban, egy rossz mozdulat után elszakadt a térde. Soha többet nem jutott vissza az NHL szintjére. Ha jól tudom, végül egy év kihagyással, mégis jelentkezett egyetemre, mert tudta, hogy nem fog már bejutni oda, ahova vágyott, de én nem akartam egy évet elveszteni, ha esetleg így járok. A profi liga csábító, de kell egy védőháló, ha beütne valami baj. A diploma egy ilyen védőháló, viszont tényleg úgy terveztem, hogy leadom a nevem arra a listára, hátha kiválasztanak. Ha egy csapat lefoglal, dönthet úgy, hogy fejlesztés céljából egy pár évet hagy még az egyetemi ligában csiszolódni. Tökéletes lett volna, ha másodéveskét leadom a jelentkezésem, majd tárgyalás útján sikerül elérnem, hogy maradhassak az egyetemen. De aztán még az érettségi utáni nyáron elmentem önkéntesnek egy edzőtáborba, kicsikkel kellett foglalkoznom. Nyilván nem én voltam a vezetőedző, de egyfajta segédedzői posztot töltöttem be. Addig is tudtam, hogy edzőit akarok végezni, arra is jelentkeztem az egyetemen, de amikor ott voltam a táborban... - szélesedik a mosolyom az emlékre. - Igen, imádom a hokit. Amikor a jégen vagyok, úgy érzem, hogy felszabadulok. A pályán mindent kiadhatok magamból, dacolhatok a fizika törvényeivel, olyanokat tehetek meg, amire nem sokan képesek. Abban a pillanatban, hogy megszólal a síp, máshova kerülök és ez hihetetlen élmény. Tényleg mindig nyerni akarok, mindent meg is teszek ezért és apait-anyait beleadok az edzéseken is. De amikor gyerekekkel foglalkozom, amikor az az apróság, aki a hét elején még alig volt biztos a botkezelésben, a hét végére képes nehezebbnél, nehezebb trükköket is megcsinálni, mindezt azért, mert megtanítottam neki... akkor pezsdül fel igazán a vérem. Azon a nyáron tapasztaltam meg igazán, hogy milyen is tényleg lelkesedni valami iránt. A hét végén a csapat, akiknél segítettem, edzőmeccset játszott egy másik egyesület kisgyerekei ellen és ahogy ott álltam és néztem őket, ahogy bevetettek olyan trükköket, amiket én tanítottam nekik, tudtam, hogy ez az én utam. Nem tudom máshogy mondani, egyszerűen éreztem, hogy jó helyen vagyok, hogy otthon vagyok. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Bármennyire szeretem játszani a hokit, azt élvezem igazán, amikor a kisgyerekeket taníthatom és segíthetem. Amikor az edzés végén odajönnek, megölelnek és azt mondják, hogy köszönik, hogy foglalkoztam velük. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de...
- Nem hangzik hülyén - szakít félbe a fejét rázva Eve és a szemében teljes megértés csillog. - Én ugyanezt érzem, amikor írhatok. Amikor egy új történeten vagy új fejezeten dolgozom és életre kelthetek világokat, segíthetek velük másoknak, olyankor azt érzem, hogy élek. Amikor jönnek a visszajelzések, hogy mennyire élvezték az új részt, hogy milyen szinten jót tett a lelküknek egy-egy jelenet, vagy az, hogy visszajelzést kaptak, hogy nincsenek egyedül egy adott érzéssel, problémával, vagy helyzettel, akkor tudom, hogy jó helyen vagyok, otthon vagyok és jól csinálom mindazt, amit csinálok. Szeretném hinni, hogy nem csal ez az érzésem és tényleg helyem van ebben a világban, hogy van jövőm abban, amit most még csak az interneten csinálok. Ne értsd félre, így is imádom csinálni és nem is a pénz miatt akarnék magasabb szintre jutni, csak... tényleg az az álmom, hogy a műveim ott legyenek az emberek polcain, hogy még több olvasóhoz jusson el és segítsen nekik.
Ahogy sötétkék íriszei csillognak, tudom, hogy tényleg ugyanúgy érez az írással kapcsolatban, mint én a gyerekekkel. Eddig még nem sok ember értette meg ezt. De nem azért, mert nem akarták, hanem mert még sosem tapasztalták. Csak az tudja, hogy milyen ez a fajta otthonérzet, aki már megtalálta a saját útját, azt, amit szeret. És Eve pontosan így van az írással. Ezt érzi magáénak, én pedig továbbra is elfogultság nélkül mondom, hogy van is tehetsége hozzá, nem is kevés.
- Helyed van benne - bólintok a szemébe nézve és teljesen komolyan is gondolom ezt. - Biztos vagyok benne, hogy egy nap te is a nagy írók egyike leszel. Az a tehetség, ami benned van, simán el fog vezetni egy kiadóhoz.
Eve arcán melegséggel teli mosoly jelenik meg, miközben megcirógatja a tenyerem.
- Te pedig biztos, hogy a világ egyik legjobb edzője leszel azzal a hozzáállással, amivel most meséltél nekem erről - mondja halkan, de mielőtt reagálhatnék neki, megérkezik a pincérünk az első fogásunkkal.
Amikor Eve megint megszólal, már javában eszünk:
- Minden gyerekkel szívesen ismerkedsz meg, vagy csak azokkal, akik képesek két pengével a talpukon, befagyott vízen siklani? - kérdezi és a szemében egyszerre csillog pajkosság és némi félelem.
Előbbi tudom, hogy a hoki ilyen jellegű leírása miatt van ott, de az utóbbi aggodalommal tölt el.
- Minden gyerekkel. Miért? - kezdem az arcát fürkészni, hátha ki tudok valamit olvasni belőle, de Eve uralkodik a vonásain, esélyem sincs.
Egy pillanatra lesüti a tekintetét, majd vesz egy mély levegőt, de amikor kifújja azt, a hang egyértelműen reszketeg. Valamit alaposan átgondol, mielőtt újra a szemembe nézne, de végül válaszol a kérdésemre. Vagyis inkább visszakérdez:
- Mennyire lenne sok egy második nagy lépés számodra?
Nem tudom, hova akar kilyukadni, de az biztos, hogy kíváncsivá tett a szavaival és ezt nem is próbálom leplezni.
- Bármire készenállok, amire te is - felelem, de aztán eszembe jut valami a kérdéseivel kapcsolatban és hogy oldjam az egyértelműen benne megjelenő feszültséget, hozzáteszem. - Ez ugye nem oda fog kilyukadni, hogy terhes vagy? Mert bár szeretnék gyereket a jövőben, először megfelelő körülmények kellenének neki és a mi helyzetünk n...
- Hülye! - nevet fel Eve és finoman rácsap a kezemre. - Ilyennel még csak ne is viccelj. Szeretnék gyerekeket, szeretnék anya lenni, de előbb lediplomáznék.
- Megérte vele viccelni, mert felnevettél. Előtte úgy néztél ki, mint aki mindjárt leájul a székéről - cukkolom, mire ő rám ölti a nyelvét.
Van abban valami igazán gyermeki és szórakoztató, ahogy Eve, talpig kiöltözve, gyönyörű sminkben, ruhában és hajban, egy elegáns étterem közepén nyelvöltéssel reagál nekem egy beszólásra. És rájövök, hogy imádom őt így látni.
- Mert komoly dolgot akartam kérdezni, de kinyírtad a hangulatot. Most már elúszott a pillanat, úgyhogy sosem tudod meg, mit akartam - jelenti ki, egy falatot bekapva.
- Csak szerettem volna oldani a feszültséget, ami látványosan megjelent benned. De szeretném tudni, hogy mit akartál - váltok megint komolyra. - Kérlek, mondd el.
Eve ismét nagy levegőt vesz, de ezúttal nem vacillál olyan sokáig, mint az előbb. Helyette kihúzza magát, mint aki így merít erőt, aztán a poharáról felemelve tekintetét, mélyen a szemembe néz.
- Lenne kedved eljönni velem az árvaházba? - teszi fel a kérdését, engem pedig annyira meglep vele, hogy a lélegzetem is elakad. - Ha ez túl sok, akkor megértem, nem baj - kezd azonnal visszakozni. - Csak beszélgettünk a gyerekekről, amiről eszembe jutott, hogy a héten szeretnék megint menni és hogy megígértem, hogy megpróbálok megnyílni. Vagy legalábbis nem teljesen bezárkózni. Neked pedig elmondtam már, hogy vissza szoktam oda járni a gyerekekhez és...
- Nagyon szívesen veled megyek - szólok közbe, mielőtt lebeszéli magát teljesen erről a dologról. - Csak nem számítottam rá - veszem a kezembe a kezét - de nem kis megtiszteltetés. Biztos vagy benne? Tényleg szeretnéd, ha elkísérnélek?
Egy pillanatra megint habozik, valószínűleg most gondolja át, hogy mit is tett és hogy biztosan jó ötlet volt-e. Túl sokszor láttam már ezt a tekintetét. Így nézett akkor is, amikor felhoztam neki az ihletszerző tervemet.
Nem szeretném, hogy lebeszélje magát, de megértem, ha mégis inkább visszakozna. Ez szintén egy nagy lépés, mind a kettőnk számára, de neki végképp. Eve ezzel a gesztussal egy kulcsot adott a múltjának ajtajához, ami tudom, hogy óriási dolog. Ha mégis inkább visszavonná a lehetőséget, akkor sem borulnék ki, hanem megvárnám, hogy újra felajánlja. Mégis hevesen ver a szívem, miközben várom a válaszát és a mellkasomban nyomás jelenik meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgulok a válaszára várva.
- Igen, szeretném - feleli végül lényegesen halkabban, mint ahogy eddig beszélt. - Szeretném, ha látnád a lányokat, akik miatt visszamegyek. És azt hiszem, hogy az is egy olyan hely lehetne, ahol nem kellene félnünk attól, hogy ki láthat minket együtt - jelenik meg halvány mosoly a szája sarkánál. - Feltéve, hogy te is biztos vagy abban, hogy szeretnél velem eljönni oda és megismerkedni a számomra fontos személyekkel onnan - biccenti oldalra a fejét, ezúttal ő várva az én válaszomra, de nekem nincs szükségem arra, hogy átgondoljam ezt az egészet.
Bármilyen ijesztő is a maga módján az, hogy elmenjek vele oda, ahol annyi nehéz pillanatot élt át, ahogy farkasszemet nézek vele, tudom: bárhová követném ezt a nőt, ahová csak magával akar vinni, akár a világ végére is. Azt hiszem, hogy pillanatról pillanatra szeretek egyre jobban bele Eve Blake-be és én egyáltalán nem is akarok küzdeni ez ellen az érzés ellen.