Egy szívdobbanásnyi idő (BEFEJEZETT)

26.rész

Igor pov.
- Megyek ellenőrzöm a gépben az adatokat! - szaladt ki, mire kollégám értetlenül pislogott utána.
- Én mondtam, hogy ilyen! - nézett rám kis fiam boci szemekkel.
- Mi van Lunaval?
- Te vagy a szőke hercege! - válaszolta a kisfiam mire belőlem kitört a nevetés, Peter pedig értetlenül bámult.
- Kicsim! Ilyet nem illik elmondani! - mondtam kacagva.
- Miért? Én csak segíteni szeretnék Luna néninek! - válaszolta, mire kuncogva megöleltem.
- Luna néni felnőtt, megtudta volna oldani.
- Azta... - motyogta Peter.
- Ne haragudj! Viszont tényleg gaz, hogy nem vetted a jeleket.
- Láttam, csak nem tudtam eddig hova tenni... - motyogta, majd Luka elé guggolt - Köszönöm kiskrapek! Felnyitottad a szemem!
- Most már akkor mész pusziszkodni vele?
Ezt én már tényleg nem bírom. Úgy nevettem, hogy azt hittem legurulok a székről.
- Azt még nem, de ideje elhívnom vacsorázni.
- Vegyél neki virágot! Anyu szerint az úriemberek virágot visznek a hölgyeknek.
Na itt elhallgattam. Ha fiam nem szól, akkor el is felejtem, hogy Vladimirnak eddig én nem is vettem virágot. Miután Peter megköszönte a bölcs tanácsot és elment, Luka és én kimentünk a rendelőből.
- Hova megyünk?
- Te meg én úriemberek leszünk és veszünk egy csokor szép virágot anyunak.
- Jó! - felelte mosolyogva és szorosan fogta kis kezével enyémet - Vegyünk neki olyan nagy fejűt!
- Milyet?
- Olyan nagy fejűt mint ami a Szépség és a szörnyetegben van!
- Rendben kicsim! - kuncogtam.
Vettünk egy nagy csokor vörös rózsát és írtam Thomasnak, hogy Vladimir nyissa majd ki az ajtót. Így is lett. Éppen a csengővel szenvedtem, hogy benyomjam amikor fiam egy egyszerű mozdulattal kopogott az ajtón. Párom halk lépteit hallottam, majd egy meglepett nyögést.
- Hát ez meg...?
- Meglepetés! - kiáltottuk Lukaval mire a szájához kapta a kezét és láttam, hogy elpityeredik.
- Anyu?
- Jaj, édesem! - karoltam át ügyelve a pocakjára.
- Köszönöm! - szipogta és megcsókolt, amit mosolyogva viszonoztam.
- Mmm!! - nyafogott Luka, hogy ő is kér puszit mire Vladimir lehajolt és megpuszilgatta, de amikor felállt a hasához kapott és felszisszent.
- Mi a baj?
- Nem tudom. Egész nap fájt.
- Milyen időnként? - kérdeztem aggódva.
- Talán tíz percenként. - válaszolta, mire lefehéredtem.
- Azonnal megyünk a kórházba!
- Tessék?
- Mark! Thomas! Vigyázzatok Lukara! Bemegyünk a kórházba! - mondtam és beültettem a férjem a kocsiba. Útközben is felszisszent egy párszor.
- Igor... asszem a lányunk hamarabb akar megismerni minket. - nézett rám ijedten és kezemre fogott.
- Attól tartok én is.
Aggódva fogtam meg a kezet és meg se álltunk a rendelőig. Meg majdnem 3 hónap van hatra, ugye ez egy rémálom. Mikor beértünk szerelmemet egy tolószékbe ültették és elvitték megvizsgálni. Én pedig idegesen mászkáltam fel-alá a váróban. Mikor az idős orvos végre kijött odarohantam.
- Hogy van?
- Rosszul.
- Ezt hogy érti?! - kérdeztem aggódva.
- A jelek szerint a kicsi valóban ki akar bújni. Nem tudjuk bent tartani.
- Akkor a kicsi... Koraszülött lesz?
- Sajnos igen.
- Te jó ég. - roskadtam le a székre.
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt Dr. Frost! - tette kezét vállamra, majd elsietett a műtőbe. Annyira ideges voltam az elkövetkező két órán át. Meg akkor se tértem rendesen magamhoz mikor George befutott.
- Markék hívtam, hogy mi történt! - állt meg előttem lihegve - Dolgoztam pont, amikor szóltak. Bocs a késésért.
- A fő hogy te is itt vagy már.
- Hogy van?
- A kicsi... Koraszülött lesz. Nem tudják bent tartani. - motyogtam. Szegény Vladimir, ez volt az egyik rémálma. Egyik éjjel sikítva ébredt, hogy a kicsi túl korán született meg és ott halt meg a karjaiban.
- Ne aggódj jó kezekben vannak! - veregetett hátba, de éreztem hogy az ő keze is remeg - Nem lesz baj!
- Félek.
- Én is.
Egy újabb órát vártunk mire megjött az orvos.
- Nos?
- Az anyuka jól van. Elláttuk és most alszik. A kicsi viszont más helyzet...
- Mi az?
- Nagyon gyengécske és nehéz a légzése. Egyenlőre inkubátorban van.
- Be mehetünk valamelyikükhöz? - érdeklődött George.
- Jelenleg csak az édesanyához lehet bemenni.
- Ő látta a kicsit? Meg fog bolondulni ha nem láthatja. - kérdeztem, de megrázta a fejét.
- Altatásban volt a szülés alatt.
Hajamba túrva néztem össze a mellettem lévővel. Látszott rajta is az aggodalom. Elmentünk átöltözni és halkan be mentünk páromhoz. Csak fel óra múlva kezdett ébredezni.
- Drágám!
- A pici... Hogy van a pici? - kérdezte fáradtan. Arcára simítottam mosolyogva.
- Jól van, de jelenleg inkubátorban van. - feleltem. Pár perc alatt vissza is aludt. Hala istennek.
Másnap bejöttek a többiek is, de George és én épp mással voltunk elfoglalva. Egy nagy üvegfalon át néztük az egyik inkubátort és annak pici, csövekkel telerakott kis tartalmát. Vékony karok, pipaszár lábak és vékony, de eleven hang. Halkan sírt és mozgolódott, míg mi csak gyönyörködve néztük.
- Gyönyörű, igaz?
- Az. Ugyanolyan szépség mint az anyja. - motyogtam.
- Igen. - bólintott - Reménykedjünk, hogy túl éli!
- Hm.
Ha ez a pici csoda meghal, abba Vladimir is biztosan belehal. Még néhány óráig néztük a picit, majd nehéz szívvel elindultunk vissza Vladimirhoz. Bent feküdt magzat pózban és zokogott. Mark próbálta nyugtatgatni, Thomas pedig hozzánk sietett.
- Jó, hogy jöttök! - karolt belénk és az ágyhoz húzott - Az orvos most értesített a kicsi állapotával kapcsolatban.
- Atya ég... Drágám..  - leptem mellé mire zokogva belém karolt. Csak annyit tehettem, hogy hagytam sírni amíg meg nem nyugszik.
- Hogy van? - szipogta mikor egy kicsit mar magához tért.
- Jól, nagyon szép! - simogattam arcát.
- Olyan szép, mint te! - simogatta hátát George is - Nem lesz semmi baja a kicsinek.
- Annyira félek. Túl korán jött és a nővér azt mondta, hogy gyenge.
- Ő a te kis lányod! Nem létezik, hogy gyenge legyen! - mondtam mosolyogva.
Párom szipogva bújt hozzám és nézett fel rám. Mark a háttérben aggódva figyelt minket és szorosan fogta Thomas kezét. Hamarosan Vladimir elég erős lett ahhoz, hogy tolószékbe üljön és bemehettünk a kicsihez. Mikor meglátta a kicsit szemeiből a könnyek patakokban kezdett folyni.
- Kicsikém... - szipogta.
A kezeit az üvegfalra tette és nézte a kicsit, akinek egy vagy cső állt ki a szájából. Minden anya rémálma. Vállai rázkódtak és némán sírt, míg én óvatosan simogattam hátát.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz. - suttogtam neki.
- Megfoghatnám? - kérdezte a nővért.
- Sajnos meg nem lehet kivenni, de... - kinyitotta a rekeszt. - De megsimogathatja.
- Köszönöm. - motyogta és óvatosan benyúlt az inkubátorba - Szia kicsim, szia. - suttogta meghatottan és a pici megfogta egyik ujját kis kezével. Olyan aprócska volt a keze, hogy körbe se értek az ujját. Vladimir keze a kicsi hasára tévedt és óvatosan simogatta tovább.
- Kis hercegnőnk. - figyeltem apró mozgását és levegő vételét.
- Makacs egy lányka lesz. - mosolygott ránk a nővérke - Nem fogja feladni, annyi biztos!
- Köszönöm. Megtenné, hogy nekem szól ha van eredmény?
- Persze.
- Köszönöm.
- Ez természetes Dr. Frost. - bólintott, majd vissza mentünk szerelmemhez, aki még mindig a kis hercegnőnkkel volt - Hogy szeretnék hívni őt?
- Nos...- kezdett bele a drágám, de elbizonytalanodott.
- Mondd, édesem!
- Anyám után akartam elnevezni. Diana.
- Ez... Gyönyörű név! - mondtam mosolyogva és adtam arcára egy csókot - Illik hozzá.
- Igen, egy harcos kis amazon. - mondta George. Ekkor egymásra néztünk. Meg mindig nem tudjuk ki a pici apja. Behívtuk a doktort, aki kezelte Vladimirt.
- Áh! Már vártam, hogy hány apuka lesz! Fullhause!
Georgeval unottan néztünk a dokira, aki torkát megköszörülve nézte at a papírokat.
- Mi az eredmény? - kérdezte a mellettem ülő.
- Nos... Az eredmény szerint a kicsi apja Dr. Frost. - mondta mire mind a ketten megfagytunk. George arcara pedig olyan csalódás ült ki amilyet ember szemében meg nem láttam.
- Gratulálok! - nyújtotta kezét.
- Köszönöm. - fogadtam el jobbját és magamhoz húztam egy öleléshez.
- Igor?
- George! Lennel a lányom kereszt apja?
- Mi? De én...
- Szerintem Vladimir is ezt szeretné! - mosolyogtam rá.
- Nem hiszem, hogy alkalmas lennék rá... - nézett el
- De hogy nem!
- Én... - motyogta szipogva. Most nem tudtam eldönteni, hogy meghatódott vagy csalódott.
- Jaj ne pityeregjen már! - mondta az orvos és kivett a szekrényből egy üveget, majd két poharat - Fogadja el és koccintsanak rá egyet! Van is egy jó bourbonöm ehhez az alkalomhoz.
- De mi...
- Ragaszkodom! - mondta és töltött nekünk. - A kis Dianara!
- Köszönjük akkor a meghívást. - motyogtam és lassan kortyolgatni kezdtük italunkat. Nem volt rossz, de az én ízlésemnek ez egy kicsit erős volt. A továbbiakban a piciről beszélgettünk, hogy állandó felügyelet lesz tartva, amíg meg nem erősödik. Illetve, hogy Vladimirt is még bent tartják pár napra. Szegény nagyon maga alatt volt. Nem értette hogy történhetett ez. Aztán egyik alkalommal mikor épp mentem nézni a picit, sikítást hallottam. Vladimirt rangattak kifele, aki zokogott.
- Mi történt?
- Leállt a kicsi szíve! Már elvittek! - mondta a nővér.
- Jaj ne! - siettem kedvesemhez és szorosan öleltem magamhoz, miközben nyugtatni próbáltam őt - Semmi baj! Semmi baj!
- A kisbabámat akarom! - zokogott belém kapaszkodva.
- Mi történt?
- Éppen simogattam, amikor hirtelen sípolni kezdett a gép és... és...
- Semmi baj, semmi baj. - én is rettegtem és ezt most nem tudtam elrejteni. Mindannyian éveknek tűnő percekig vártunk. Vladimir végig a kezem szorította.
- Igor, ugye a kicsi jól van? Ugye nem fog...
- Nem lesz semmi baja! - guggoltam elé - Ne is gondolj ilyenekre. Diana erős, pont mint te!
- Nem... Azért történt ez az egész... Mert én gyenge vagyok. Meg kellett volna védenem. - sírta el magát ismét.
- Ne sírj szerelmem! - öleltem magamhoz és hajába csókoltam - Nem te vagy a hibás, te semmiről nem tehetsz! Nekem kellett volna jobban oda figyelnem rátok!
- Igor...
- Melletted kellett volna lennem.
- Igor kérlek! - bújt hozzám.
- Kedvesem... - suttogtam halkan és lágyan ajkaira csókoltam, amit viszonzott is. Ekkor jött be az orvos és felkaptuk a fejünket.
- A kicsi jól van. Stabil az állapota és visszatettük az inkubátorba. Óhajtják, hogy behozzuk?
- Igen. - feleltük egyszerre, majd betolták a kicsit, aki nyugtalanul forgolódott hátán.
- Diana! - ugrott mellé Vladi, de a kicsi meg mindig forgolódott. Kinyitottam a kis ablakot és benyúlva megsimogattam a buksiját. Ez hatott. Fejét kezemhez fordította és úgy élvezte érintésemet. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és szabad kezemmel Vladimirét szorítottam.
- Látod? Jól van.
- Mert tudja, hogy az apukája megvédi.
- Meg is fogom! - válaszoltam határozottan - Nem hagyom, hogy valami baja essen!
Diana erre ránk nézett hirtelen felsírt, mire megfagytunk. A nővér is odaszaladt és megnézett valamit. A kicsi sírása erős és hangos volt. Tehát rendesen veszi a levegőt.
- Erre vártunk! - mosolygott ránk. Míg mi Vladimirral meghatottan hallgattuk hangját.

💄