Egy szívdobbanásnyi idő (BEFEJEZETT)

43.rész

Alex pov.
- Nagyon sajnálom. - motyogtam és magához ölelt.
- Nem te tehetsz róla. - bújt hozzám.
- De úgy érzem elveszem Victortól a lányát... - könnyeztem be - Nem akarom ezt tenni vele!
- Nem teszel ilyesmit. Megadod Katynek a lehetőséget, hogy valakit anyának hívhasson. Ahogy Victort ismerem biztos ennek örülne a legjobban.
- Remélem igazad lesz. - töröltem meg arcomat - Mehetünk?
- Igen. - felelte és átvette a babakocsit. Hazafele sokat beszélgettünk és Katy is felébredt.
- Minden oké, kicsi tündér! - fordult hátra a kislányához.
- Papppaaa! - rikkantotta boldogan a pici.
- Itt vagyok gyönyörűm! - gügyögte neki, mire nevetve tapsikolt. Olyan édesek voltak együtt és mikor haza értünk, Ivan és Katy leültek játszani. A pelenkás kisasszony azonban négykézláb felém totyogott.
- Mama?
- Itt vagyok kicsi. - ültem a földre mosolyogva és hagytam, hogy ölembe másszon. Ivan mosolyogva nézett minket és nézte ahogy közelebb kúszok hozzá. Így, együtt, tényleg olyanok voltunk mint egy igazi család. Átkarolt minket és adott egy csókot ajkaimra, mire mosolyogva viszonoztam.

Vladimir pov.
- Igor hoztál pillecukrot? - kérdeztem cukin, mire szerelmem már rohant is. Nem szeretem kihasználni, de néha olyan jól esik. Mindenki körülöttem sürög. Molly direkt a kedvenceimet főzi és apa is kedvem szerint vásárol. Viszont tudom, hogy ez azért van mert izgulnak. Ágynak estem egy ideje. Fáj a hátam és a pici is mozgásnak indult. A gyerekek kíváncsian hajoltak pocakomhoz.
- Hallod most? - kérdezte Rosy.
- Én nem, menj arrébb! - fúrta be az arcát Tina.
- Hé, ez az én kisöcsém! - próbálta odatolni az arcát Dia.
- Nyugalom lányok! - kuncogtam és fejükre simítottam - Ha megszületik, majd akkor hallgathatjàtok őt napközben is!
- Na meg éjjel közepén is! - motyogta Thomas. Csak egy szúrós nézést kapott mire kihátrált.
- Fiú vagy lány lesz? - kérdezte Tina kíváncsian és oldalra döntötte buksiját.
- Fiú lesz és.. Au! - feszültem meg. Tuti focizni fog vagy valami. Nagyon erőset tud rúgni.
- Mi a baj?! - ugrott hozzám Igor kezéből eldobva a takarókat.
- Jól vagyok, csak a fiad éppen a vesémmel focizik... - simogattam pocakomat.
- Jaj, istenem... - suttogta megkönnyebbülten.
- Apa nem kell betojni. - rázta fejét Dia - Anyának van még egy csomó ideje a szülésig.
- Tudom. - mondta és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Lányok, kimennetek egy kicsit? - néztem rajuk mire elmentek, bar nyavajogva.
- Mi az kedvesem? - simított kezemre Igor.
- Valamiről beszélni szeretnék veled. - néztem szemeibe.
- Megijesztesz.
- Igor, ha történik valami...
- Nem fog!
- Ha mégis... Nem akarom, hogy úgy végezd mint Ivan.
- Nem fogom! - fogott kezemre és rá csókolt kézfejemre - Vigyázni fogok rá és rád is!
- Ha mégis történne valami.. Kérlek! Tudd, hogy én csak azt akarom, hogy boldog légy.
- Én csak melletted vagyok boldog! - öleltük meg egymást és hagytam, hogy pocakomat simogassa.
- Tudom, de erősnek kell lenned. Nem csak miattam, hanem a gyerekek miatt is!
- Ne beszelj úgy mintha mar haldokolnál.
- Én felkészültem erre az eshetőségre is. A gyermekeinkért.
- Kedvesem... - kezdett volna bele, de szájára tettem ujjamat.
- Shh... Csak csókolj meg!
Kicsordult a szeméből egy apró könnycsepp, de óvatosan az ajkaimra hajolt és megcsókolt. Arcára simítottam és letöröltem könnyeit. Tudom, hogy fájnak neki a szavaim, de muszáj felkészítenem őt a legrosszabbra.
- Még valami, a kisfiunk... - simítottam a hasamra. - Azt szeretnem ha te adnál most neki nevet.
- Én? - lepődött meg.
- Igen. - bólintottam mosolyogva és láttam, hogy nagyon elgondolkodik.
- Steven... - nézett végül szemeimbe mosolyogva.
- Steven... Imádom. - mondtam mosolyogva.
- Én pedig titeket. - bújt hozzám és adott egy csókot. A nap további része csendesen telt el. Éjszaka viszont erős, de ismerős fájdalom járta át a testem. Tudtam, itt az idő.
Elkezdtem ébresztgetni Igort, aki egy horkantás kíséretében felébredt.
- Igor ébredj, menni kell!
- Hova? - motyogta.
- A kórháhzba! - nyögtem - Jön a fihad!
- Mi... MI VAN?! - tért magához a kómából. A hasamat fájlalva indultunk meg. Mindig utaltam a szülés ezen részét. De minden kínt megért, hogy a gyermekemet végre a kezemben tartsam, kis arcát csókoljam és meghalljam, ahogy édesen felsírjon. Istenem add, hogy így legyen most is. Látni akarom, ahogy felnő, ott lenni mikor bemegy első nap az iskolába és aztán elballag. Mindent látni akarom.
- Tarts ki! Mindjárt ott vagyunk! - fogta kezemet az autóban Igor.
- Megtörténik! - sírtam és megszorítottam a kezét. - Felek! Látni akarom a kicsit!
- Látni is fogod! - szorította kezemet. De a fájdalomtól nem tudtam mi történik. A kórházban tolószékbe toltak be a szülőszobába. Úgy éreztem menten elájulok.
- Most jön a cél egyenes! - biztatott az egyik nővér - Ne adja fel! Jól csinálja!
- Annyira... Fáradt vagyok...
- Tudom, hogy fáradt, de olyan közel jár, nehogy most adja fel!
- Nem megy... - motyogtam gyengén.
- Eszedbe ne jusson! - trappolt be Igor felöltözve és elkapta kezemet - Végig csináljuk! Nem hagyom, hogy itt hagyj!
- Igor...
- Gyere! Együtt! Szorítsd meg a kezem! - kiáltotta határozottan. Elkaptam kezét és el sem engedtem a végéig. Végig mellettem volt, biztatott és tartotta bennem a lelket. Ez kellett, hogy kitartsak majd hirtelen egy kis hang felsírt és átjárt a megkönnyebbülés.
- Gratulálok, egészséges kisfiú.
- Kérem! - nyújtottam sírva a kezeimet, mire a nővér mosolyogva adta karjaimba a picit.
- Gyönyörű... - suttogta Igor meghatottan.
- Kérem! - nyújtottam sírva a kezeimet, mire a nővér mosolyogva adta karjaimba a picit.
- Gyönyörű... - suttogta Igor meghatottan. A pici kis arca és a kis pisze orra, a nagy barna szemeivel maga volt a gyönyörűség.
- Szia Steven... - suttogtam én is fáradtan és arcára csókoltam. A kisbaba mosolyogva nézett minket és aprócska kezével megérintette az arcomat.
- Köszönöm! - csókolt homlokon Igor, majd ajkaimra is adott. Később elvitték megfürdetni, majd engem is elvittek egy kórterembe. Adtak egy kis adrenalint, hogy a szervezetem regenerálódni tudjon. Igor éberen volt mellettem és kezemet fogta. Időközben Markéknak is lett szólva, de a gyerekek miatt csak később jönnek. Fáradt voltam és a szívem folyton csak dobbant egyet mint az óra ketyegése.
- Hogy érzed magad? - simított arcomra kérdően szerelmem.
- Fáradtan... De boldogan.
- Latod? Mondtam, hogy sikerülni fog. - csókolt az arcomra. - Annyira aggódtam!
- Én is. - sóhajtottam és szívem dobbanását figyeltem.
- Igor...
- Igen?
- Szeretlek... - sóhajtottam.
- Ahogy én is téged.
- A gyerekeket is szeretem.... Szeretem a családomat... Köszönöm... - motyogtam majd magával ragadott a sötétség. Hallottam, ahogy nevemen szólít még, de már nem értettem tisztán. A rémült arca volt az utolsó, amit láttam.