Egy szívdobbanásnyi idő (BEFEJEZETT)

40.rész

Vladimir pov.
- Végre újra itthon... - hallottam meg Thomas fáradt hangját.
- Szerintem jó volt, de legközelebb a körhintát hagyjuk ki. - motyogta Dia.
- Vladimir visszaértél láttuk a kocsi- - fagyott le tesóm egy pillanatra az étkező ajtóban. Igor meg mindig átölelt és a fejet a hasamhoz nyomta.
- Apa? - jöttek közelebb a gyerekek.
Csendre intettem őket, de közben magamhoz hívtam őket. Halkan közelebb jöttek, mire már Igor is feléjük nézett. Két gyermekünk megszeppenve nézte őt, míg szorosan meg nem ölelte őket.
- Nincs már semmi baj! - motyogta nekik.
- Akkor nem váltok el? - kérdezte Dia mire felálltam és csatlakoztam az ölelésbe.
- Nem, nem fogunk! - csókoltam homlokon.
- Hurrá! - mondta boldogan és hozzánk bújt.
- Mi lesz a kis tesónkkal? Ugye nem...
- Nem! Marad a kis tesótok is. - mondtam.
- Akkor jó! - bólintott és ő is hozzánk bújt.

Igor pov.
Másnap meglátogattam Ivant, hogy én is lássam hogy van. Victor halála után összeomlott és napi 24 órában ott kellett lenni vele.
- Szevasz félnótás! - köszöntött jó kedvűen Thamara.
- Neked is szia. - motyogtam.
- Ivan már vár téged! Éppen Katyt öltözteti fent a szobájában. Menj fel nyugodtan.
- Köszi! - mondtam és felmentem a szobába.
Amikor felértem édes gyerek kacajt hallottam meg, majd Ivan mély kuncogását.
- Kopp-kopp! - dőltem az ajtókeretnek.
- Szia! - fordult fivérem hátra.
Ivan épp felvette a kék rugdalózós kis tündért.
- Katy, köszönj Igor bácsinak!
- Pah! - sikkantotta és kis kezeit felém nyújtotta.
- Nem, a papa itt van. - kuncogott testvérem. Mindig összezavarodik ha együtt lat minket.
- Szia kicsi! - adtam neki egy puszit, majd Ivanhoz fordultam.
- Volt egy gyanúm, hogy te is elfogsz jönni.
- Igen, mondta, hogy beszeltetek.
- És mi a döntés?
- Nem válunk el és a babát is megtartjuk, lesz ami lesz. - válaszoltam leülve a kanapéra - Még nem tudom, hogy mi lesz, de nem fogom magára hagyni.
- Jól teszed. - motyogta és fejen csókolta a kicsit. - Mikor Victor terhes lett én ellenkeztem, de ő mindig csak ezt az egy mondatot hajtogatta: Ivan, meg akarom szülni a babánkat.
- Vladimir is ezt mondta. - mosolyodtam el lágyan - Köszönöm, hogy segítettél.
- Ti is sokat tettetek értem! - motyogta - Ezért nem lehetek elég hálás.
Eleinte Ivan látni sem bírta Katyt. A kislányt okolta Victor elvesztéséért. Mikor pedig rávettük végre, hogy vegye a karjába akkor iszonyatot bűntudata volt.
- Ez evidens, hiszen egy család vagyunk! - fogtam meg vállát, mire a pici is gügyögve mellkasának dőlt.
- Hát itt vagytok. - csatlakozott hozzánk Marta, egy tál pereccel.
- Szia! - mondtam mosolyogva. Szegény kis Katy meg mindig nem tudta eldönteni, hogy ki az apukája és ki a bácsikája. Kis fejét köztünk kapkodta és nagyokat pislogott. Marta kuncogva vette át a picit.
- Mi az hercegnő? Keresed a papát?
- Folyton összezavarjuk szegényt. - mondta nevetve Ivan és megpuszilta a kislányt aki erre megragadta az arcát.
- Daaa!!
- Na mi van? - kérdezte nevetve, mire Katy is felkacagott.
- Mintha csak a testvéremet hallanám. - mosolygott Marta. Erre Ivan arca elszomorodott szegény kicsi meg azt hitte ő csinált valamit, hogy ilyen komor lett a hangulat és sírni kezdett.
- Semmi baj pici! Ne sírj! - ringatta fivérem és arcára csókolt.
- Ne haragudj... - fogott karjára a nő - Nekem is nagyon hiányzik, ahogy neki is. - simogatta a hüppögő kislány arcát. Rosszul lettem a gondolattól, hogy lehet ránk is ez a sors vár.
- Semmi baj. - ölelte magához sógorát fivérem - Tudom. - Visszafordult hozzám és a vállamra tette a kezét. - Legyetek erősek.
- Azok leszünk! - fogtam kezére.
Visszamentem a kedvesemhez, aki mar bekesen aludt az agyunkban. Biztos kifáradt a sok stressztől. Betakartam, majd mögé feküdtem és szorosan bújtam hozzá. Lágyan hasára simítottam és mosolyogva tapogattam a kis dudort. Ugyanezt ereztem mikor terhes volt Dianaval. Ugyanott növekedett a pici élet.
- Megjöttél? - motyogta szerelmem álmosan és megfordult a karjaimban.
- Ne haragudj, felkeltettelek?
- Nem. Csak bóbiskoltam. - motyogta és a mellkasomba bujt.
- Aludj akkor. - simogattam hátát.
- Hmm.
Hamarosan mindketten elaludtunk. Másnap pedig ultrahangra mentünk. Vladimir izgatottan várta, míg én kicsit félve ültem mellette. De ott voltam és fogtam a kezét. Ez volt minden amit jelenleg tehettem.
- Üdvözletem a fiatal szülőknek! - jött be mosolyogva az orvos.
- Jó napot! A kicsi nemét szeretnénk tudni és, hogy mennyire rizikós a terhesség. - mondta Vladimir.
- Máris megnézzük, ne aggódjanak! - küldött felénk egy biztató mosolyt. Pötyögött valamit a gépen, majd összekente valami zselével kedvesem hasát.
- Szóval?
- Úgy látom a kicsi jól van. Egészséges és a fejlődés megfelelő szakaszában van. Úgy látom... Kisfiú.
Vladimir arca felragyogott és szerelmesen nézett a monitorra, ahol a magzatot láttuk. Szemeim bekönnyesedtek és így adtam neki egy lágy csókot, amit viszonzott.
- Mennyire rizikós? - kérdezte a doktorra nézve.
- Ha elkerüli a stresszt és az érzelmileg megterhelő dolgokat akkor semmi baj nem lesz. Pihenjen sokat és ne erőltesse meg magát! - kezdett bele szigorúan.
- Úgy lesz! - bólogatott szerelmem hevesen.
- Még valami... - motyogta az orvos.
- Mi az?
- Megkérném, hogy kerülje a csípős ételeket és bármely paprika félét, amit eddig fogyasztott...
Ezek után Vladimir órákig duzzogott, de tette, amit az orvos mondott. A gyerekek is sokat segítettek, Ray pedig az orvosiról küldözgetett ajándékokat. Markék a gyerek szobát próbálták átalakítani, hogy az tökéletes legyen a pici érkezéséig. Mindenhol volt valami jegyzet felírva és festék minták elhelyezve a házban. Apósomék pedig majd kicsattantak a bőrükből az új jövevény hallattán. Mindenki segített, de a legnagyobb lelki támasz a testvérem volt. Sokat beszélgettek és Katy mindig ott volt vele. Eszre is vettem Laura arcán a csalódottságot.
- Minden oké? - leptem a kamaszlány mellé.
- Nem tudom. Imádom a hugomat, de apa alig engedi, hogy megfogjam. Folyton ott van a karjában. Ráadásul tudtad, hogy apa be se jár dolgozni?
- Mi?
- Már két hete vissza kellett volna mennie, de nem akar, hogy Katyvel lehessen. Próbálok beszélni vele, de... Meg se hall engem.
- Nem a te hibád, oké? - fogtam vállára és szemeibe néztem.
- Az öcsémmel sem foglalkozik már annyit... - nézett az említett fiúra, aki éppen Diaval beszélgetett.
- Hiányzik neki az anyukátok. Majd beszélek vele, rendben?
Ahogy jobban figyeltem láttam, hogy igazuk van. Ivan le se tette a kisbabát, ráadásul ha Laura vagy Dany beszélni próbáltak hozzá teljesen ignorálta őket. Mérges voltam rá, de megértettem őt egyben.
- Beszélhetnénk? - hívtam félre fivéremet.
- Mi a gond?
- Ivan, tudom, hogy nehéz neked, de miért nem beszélsz Laurával és Danyvel? Minden másodpercet Katyvel töltesz.
- Igen, mivel még baba és foglalkozni kell vele. - védekezett - Lauraék már nagyok, nem kell folyton a nyomukban lennem.
- Talán, de nem ignorálnod kéne őket. Mellesleg, mikor tetted te le utoljára Katyt?
- Számít az? Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy eltaszítod magadtól a másik két gyerekedet! Akiket szintén a férjed szült meg, mint Katyt!
Erre megfeszült és láttam, hogy egyre erősebben tartja a babát, ami a kicsinek nem tetszett.
- Ivan túl erősen fogod! - szóltam rá, de nem hallotta meg. - Ivan! - kiáltottam mikor a pici mar sírt.
- Paaa!! - bömbölte a kicsi.
- Apa! - rohantak hozzánk Lauraek.
- Mih? - lazított fogásán, mire a pici a nővéréhez kezdett nyújtózkodni.
- La! La! - hüppögte.
Laura mar nyúlt volna, hogy elvegye, de Ivan nem mozdult.
- Ivan! - morogtam mire én vettem ki a kezéből a picit és adtam oda a nővérének.
- Semmi baj manó! - ringatta hugát - Nyugodj meg Katy!
- Vigyétek ki egy kicsit. - mondtam. Láttam, hogy Ivan megrezdül, de most jobb ha nem hallanak minket. A gyerekek ki is siettek, míg én egy nagy pofont vágtam le fivéremnek. De olyat, hogy még nekem is fájt.
- Mi a? - fogott arcára - Ezt meg miért?!
- Hogy eszhez térj végre!!! Mi bajod van?! - kérdeztem üvöltve.
- Én... Nem tudom... - motyogta sokkosan.
- Úgy szorítottad azt a kisbabát, hogy majdnem ketté roppantottad! Ivan, ne haragudj, de vagy hagyod, hogy segítsünk vagy felhívom a gyámügyet!
- NE! - esett kétségbe és fogott karomra, szinte már hisztérikusan - Kérlek! Ne vedd el őt tőlem!
- Akkor ne adj rá indokot!
- Én...
- És mi az, hogy őt?! Három gyereked van te barom! - már tényleg fel voltam húzva.
- Tudom, de...
- Semmi de! - fogtam karjaira - Már mondtam korábban! Őket is ugyan úgy Viktor szülte! Kapjál már észhez, hogy mit csinálsz?!
Teljesen elveszett lett. De nem tudtam most sajnálni.
- Menj haza és nézegesd meg a régi fotóitokat! Akkor talán eszedbe jut! - mondtam és intettem, hogy menjen.
- Oké... - motyogta és kicsit rezignáltan elment.
- Hol a papa? - kérdezte Dany, amikor a nappaliba léptem.
- Apatoknak most gondolkodnia kell egy kicsit. Addig mi mind tartunk egy nagy pizsoma partit, jó sok popcornnal és TV - vel! - csaptam össze a tenyerem mosolyogva.
- Hurrá! - mondták a gyerekek vidáman és elmentek készülődni.
- Mi történt? - simított karomra párom.
- Idő kell neki, de most egyedül. Kicsit gondolkoznia kell. - mondtam mire bólintott.
- Addig akkor vigyázunk a gyerekekre. - nézte az éppen rohangáló csipet-csapatot.
- Helyesbítek! Én vigyázok a tökmagokra, te pedig pihensz velük.
- Undok! - morcizott be és bevetette a kandúrszemet.
- Nana!
- Nem tudod nélkülem csinálni..  - dorombolta a nagy, cuki szemeivel engem bámulva.
- Fogadunk? - duruzsoltam vissza.
- Menjetek szobára! - kiabálták Thomasék kórusban.
- Nézd kicsim! Tudom, hogy az orvos szerint az első öt hónapban lehet, de..  Most ne kockáztassunk. - simítottam a hasára. Bólintott és megértette.
- Tisztában vagyok vele. - hajtotta fejét vállamra, majd így ültünk le mozizni a többiekkel és egész hajnalig fent voltunk. Mindenki a kanapén aludt el. A gyerekek is együtt kuporogtak a kanapén.
Másnap reggel nyavajgások közepette keltünk fel, mert elgémberedtek tagjaink. A kicsi meg jól elvoltak egymáson, de nekünk minden csontunk fajt. - Öreg vagyok én már ehhez... - dünnyögte Mark és Thomassal próbált felállni.
- Pedig eddig olyan jól gyűrtük az ipart! - tanakodott barátom.
- Öregszünk és ezt el kell fogadni. - mondta a szerelmem mosolyogva mire nyomtam egy puszit az arcára.
- Te egyre szebb vagy, hiába az évek!
- Te pedig egyre helyesebb! - bújt hozzám.
- Szoba!!! - suttogtak hangosan, hogy ne keltsék fel a gyerekeket.
- Dugó! - válaszoltuk vissza, mire elnevették magukat és elsomfordáltak reggelit készíteni.
A hét gyerek a nagy kanapén feküdt. Luka és Dany egymás mellett Tinaval és Rosyval. Laura pedig Katyvel a mellkasán aludt. Dia pedig halkan hortyogva tartotta fejét bátyja ölében.
- Nagyon édesek! - olvadozott Vladimir és csinált róluk pár képet.
- Igen, azok.
Katy sírása volt az ébresztőóra. Mindenki felébredt és a kicsit kezdte nyugtatgatni.
- Jó reggelt! - simogattam meg gyermekeink fejét.
- Hol ég a ház? - motyogta Luka, majd unoka hugára nézett.
- Semmi baj hugi! - simogatta a pici hátát Laura. A kicsi meg nyűgösködött egy darabig, de amint a tápszert megkapta elhallgatott. Kuncogva néztük a babát, aki amint végzett az evéssel egy édes büfi után újra elszenderedett.
- Hála istennek... - motyogta Laura és felvitte lefektetni.
- Vladimir bácsi! - ment oda hozzá Dany. - Apa most... Itt hagyott minket?
- Dehogy is kicsim! - guggolt le hozzá - Apának akadt egy sürgős dolga és nem sokára vissza jön!
- Sokkal jobban szereti Katyt mint minket. Múlt heten jelet kaptam matekból. Azelőtt mindig megdicsért ha ilyesmi volt, de most meg se hallotta.
- Ez nem olyan egyszerű, drágám.
- De miért?! Vissza akarom kapni az apukámat! - dobbantott már sírva, mire párom magához szorította őt - Annyira hiányzik anyu!
- Tudom kicsim, tudom! - ringatta, erre már én is leguggoltam hozzájuk.
- Nyugodj meg pöttöm! Nem sokára vissza jön az apátok!

Ivan pov.
Hogy lehettem ekkora szörnyeteg? A saját gyerekeim..  Hogy lehettem ilyen önző? Mérgesen ütők bele a boxzsákba, amit követett még egy és még egy. A végére meg már agresszívan püföltem, addig amíg el nem fáradtam. Magamhoz ölelve a zsákot csúsztam le a földre és éreztem, hogy vállaim rázkódni kezdenek.
- Laura..  Dany... Katy... - szipogtam.
- Hé, minden oké? - lépett hozzám egy fiatal srác, aki szintén edző cuccban volt. Bár szerintem ez egy kondi teremben érthető is.
- Nem! Szétszórtam az életem.
- Ööö... Pszichologus vagyok, ha gondolja meghallgatom.
- Nem szeretnék egy agykurkásszal beszélni az életemről. - méregettem kétkedően, mire szemet forgatott és kezet nyújtott.
- A nevem Alaxander Ghost. Önt hogy hívják?
- Ivan. Ivan Gregorovics.
- Nos Ivan, beszelhet hozzam mint páciens vagy mint egyszerű ember aki megosztja a gondjait egy edzőtárssal. - vont vallat.
- Akkor inkább a másodikat választom. - ráztam vele kezet, mire kedvesen elmosolyodott.
- Rendben. - intett, hogy kövessem és a futó padokhoz léptünk - Mesélj egy kicsit magadról és a családodról, hátha tudok segíteni.
- Honnan tudod, hogy családom van?
- Nos először is ott az ujjadon a jeggyűrű. Másodszor adott egy férfi, túl van a negyvenen és három nevet motyog mind más neműek. Valószínűleg a gyerekeid.
Meglepetten néztem rá, majd sóhajtva bólintottam.
- El kell ismernem, hogy jól olvasol a jelekből.
- Nem hiába ez a szakmám. - kuncogott futás közben - Mi történt? Megcsalás? Egy sima vita, vagy ne talán valami más?
Leállítottam a gépet. Ehhez muszáj volt.
- A férjem..  Egy éve halt meg. Gyerekszülésben. Én pedig... Rosszul viseltem a gyászt.
Ő is leállította a gépet és elém állt.
- Nagyon sajnálom! Nem sejtettem...
- Semmi baj... Már megszoktam, hogy így reagálnak rá.
- Mi van a gyerekeiddel? Hogy viselték? - érdeklődött.
- A két idősebb sokat sírt, de erősebbek maradtak nálam.
- Mit értesz az alatt, hogy te rosszul viselted?
Elnéztem róla és fontolóra vettem a válasz adást. Nem sürgetett, hanem türelmesen várta mit felelek.
- Miután megszületett Katy, megzuhantam és csak ő volt előttem... Teljesen megfeledkeztem a két másik gyermekemről...
- Gondolom mások észre vettek ezt és közbe léptek, különben nem lennél itt, hogy levezesd a feszültséget.
- Igen, a testvérem.
- Értem. - bólintott, majd elgondolkodott - Milyenek a gyerekeid?
- Miért kérdezed?
- Csak mondd!
- Oké..  Van egy lányom Laura, egy fiam Dany és a legkisebb lányom Katy.
- Szóval az ő nevüket motyogtad az előbb. - bólintott - Hogy hívták a férjed?
- Viktornak... - válaszoltam és egyből eszembe jutott mosolygós arca.
- Úgy érzed elárultad őt?
- Nem... Úgy érzem cserben hagytam. - mondtam és ismét lehajtottam a fejem. Vállamra fogott és kedvesen mosolygott. Nem mondott semmit, hanem szorosan magához húzott egy ölelésbe. Nem érdekelte, hogy furcsán néznek minket.
- Hé... Ez furcsa.
- Ja, bocsi csak... - elhátrált és ekkor vettem eszre, hogy sír.
- Mi a baj?
- Semmi csak... Pár éve én is elvesztettem valakit. - törölte meg az arcát.
- Ha jól sejtem a párodat. - erre bólintott.
- Fiatal házasok voltunk a feleségemmel, amikor egy légi katasztrófa során lezuhant a gépe... Senki nem élte túl...
- Óh, én... Sajnálom.
- Ugyan, én se tudtam.

💄