Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Száztizennyolc) Ragyogó csillagok

Aznap este is a Szükség Szobájába mentek; az utóbbi hónapokban inkább törzshelyükké vált már, mint a griffendéles klubhelyiség. Főként azért, mert sokkal titkosabb és jobb érzetet adott, hiszen a tanárok és a diákok többsége nem tudott róla. Ellenben a megszokott nyugodt, boldog hangulat a könyvtárban maradt. A Sötét Jegynek már csak ilyen hatása volt.

Daisy aggódva figyelte a letört griffendéleseket. James Lilyt vigasztalta és tekintetéből ítélve legszívesebben válogatott átkokat szórt volna Perselusra, amiért újra fájdalmat okozott a lánynak. Remus Siriust próbálta feldobni valahogyan; csokit is adott neki és baromságokat beszélt, hogy elterelje barátja figyelmét.

—Peternek és Marlennek tényleg nagyon igaza volt—suttogta Daisy, leginkább saját magának.—Roxmorts ezerszer szórakoztatóbb lehet.

A lány felsóhajtott, leült James mellé és a fiú vállára hajtotta a fejét. Olyan halkan szólalt meg, hogy még Ágas is alig hallhatta szavait.

—Tudod, Lily mindig nagyon szeretett volna lovagolni. Kiskorában egyszer-kétszer ülhetett csak lovon, de mostanában nyaranta legalább egy hetet mindig lovardában tölt.

A fiú összevont szemöldökkel Daisyre sandított, de a lány finoman megrúgta, amiért ilyen feltűnő.

—Tudom—suttogta vissza végül James.—Legutóbb én is mentem vele.

Daisy elmosolyodott.

—Akkor te is tudsz lovagolni.

—Tudok.

—Nagyszerű. És azt is tudod, hogy nekem vannak unikornisaim? A legtöbb mugli kislány álma pedig...

James végre megértette. Meglepetten és hálásan Daisyre nézett, arcán széles vigyor terült el... aztán el is halványult.

—Az unikornisaid messze vannak innen.

Daisy vállat vont.

—Malei nagyon szívesen elvisz titeket. Csak szólítanod kell. Segíteni fog mindenben.—A lány rákacsintott Jamesre.—Jó szórakozást. Jót fog tenni, ha kimozdulhat innen.

Remus, aki minden mozdulatukat figyelte, elismerő pillantást vetett Daisyre, majd biztatóan vállba veregette Siriust.

—Én elteszem magam holnapra—jelentettet be és felkelt.—Majd holnap találkozunk.

—Köszönöm—tátogta Daisy.

Megvárta, amíg mindhárom griffendéles eltűnik az ajtó mögött, majd átült Sirius mellé és kezébe vette a fiú egyik kezét.

—Előre láthattam volna, hogy ez lesz—jegyezte meg Sirius és röviden, végtelen keserűséggel a hangjában felnevetett.—Valójában láttam is.

—Semmit sem tehettél.

—Ez nem igaz, te is tudod—vágta rá.—Elijah is otthagyta őket. Te is. De én... hátat fordítottam az öcsémnek. Cserben hagytam őt.

—Sirius...

—Bármit mondasz, az nem változtat az igazságon! Dühös voltam rá, úgy éreztem, elárult engem. De valójában én voltam...

Daisy felkelt és magával húzta Siriust is. A fiú szürke szemeiben örök kín és bánat ült, Daisynek pedig majd meghasadt a szíve, amiért így kell őt látnia.

—Menjünk ki!—kérte a lány.

A semmiből ekkor megjelent előttük egy csigalépcső, ami a felfelé vezetett és eltűnt egy alagútban. A Szoba egy újabb csodája.

Valahogyan a Csillagvizsgáló torony tetején lyukadtak ki, pedig a lépcső sehol sem kanyarodott el. Daisy leterített egy vastag pokrócot a cserepekre, majd elővarázsolt néhány puha párnát és pillanatok alatt berendezkedett.

Langyos éjszaka volt. Még nem érkezett meg a köddel és esővel teli ősz, éppen csak temették a nyarat és az éjszakai égbolt gyönyörű, felhőtlen pompájával tárult eléjük. Szellő is alig rebbent. A magasból pedig messze elláttak; végig a Tiltott Rengeteg fái felett, látták a tükörsima felszínű Fekete Tó vizében tükröződő csillagokat és Roxmorts fényeit, melyek mintha távoli tábortüzek lettek volna.

—Gyönyörű—sóhajtott Daisy.

—Valóban—biccentett Sirius, de közben végig a lányt nézte és végre megjelent arcán egy halvány mosoly.

—Tudod, Regulus sokkal okosabb és erősebb, mint azok hiszik róla—jegyezte meg komolyan Daisy.—Nem lesz baja, tud vigyázni magára.

—Harcolnom kell majd ellene.—Sirius olyan halkan beszélt, amit még suttogásnak is alig lehetett volna nevezni.—Auror leszek, belépek a Főnix Rendjébe, ő pedig Halálfaló. Az ellenségem lesz.

—Sosem fogjátok gyűlölni egymást.

—Ez pedig sokkal rosszabbá teszi az egészet.—Sirius idegesen beletúrt a hajába, majd felnézett a tiszta, csillagos égre.—Nem tudom, képes leszek-e valaha megátkozni őt. Mégha az életem múlna is rajta, akkor sem...

Daisy megragadta a kezét és mélyen a fiú szemébe nézett.

—Minden rendben lesz—jelentette ki.—A háború hamarosan véget ér, mi pedig végre boldogan élhetjük az életünket Voldemort árnyéka nélkül. James és Lily összeházasodnak, Marlene és Peter szintén és a gyerekeik nagybácsiként fognak szeretni téged. Remus is talál majd valakit...

—És veled mi lesz?—kérdezte Sirius, mosolya ezúttal sokkal örömtelibb volt.

—Remélem, én leszek az, akit nagynéniként szeretnek—pirult el a lány és hogy zavarát leplezze, felnevetett.—Majd pofátlanul drága ajándékokat kapnak tőlem.

Sirius le sem vette róla a szemét. Tekintetéből olyanfajta mély szeretet sugárzott, amitől Daisy megijedt egy kicsit. Nem érdemelte meg a fiút, nem érdemelte tőle azt a rengeteg jót, amit kapott.

—Beszélni fogok Regulussal—mondta végül lesütött szemmel, a takarót birizgálva.—Nem volt választása, azért került ilyen helyzetbe, de... Nem hagyom, hogy az ellenségeddé váljon. Nem fogjátok elveszíteni egymást.

Sirius bólintott, pillantása elidőzött Daisy ajkain, majd egy kérdő tekintet és egy piruló beleegyezés után megcsókolta a lányt. Lágyan, mint a körülöttük lengedező langyos szellő és édesebben, mint a méz.

—Szeretlek, Sirius Black—suttogta Daisy.—A szívem mindörökké a tiéd.

—Szeretlek, Daisy.—A fiú mosolyába egy kis csintalanság költözött.—Sosem adom vissza a szívedet. De cserébe odaadom az enyémet.

Majdnem egész éjszaka kint maradtak édes csókok és még édesebb szavak közepette. A csillagok ragyogtak felettük, az idő megállni látszott és egymásnak ajándékozott szívük repesett a boldogságtól.