Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Száztizenhat) Lányos dolgok

Nagyon kevesen múlott, hogy Marlene ki tudta védeni az átkot, ami végül a falnak csapódott és egy halvány, kék villanás kíséretében eltűnt. Ez a Szoba legfrissebb újítása volt; elnyelte a nekicsapódó varázslatokat. Ha nem így lett volna, minden második nap újjá kellett volna építeni a hosszúkás párbajtermet.

Lily újra támadott, egyre hátrébb kényszerítette Marlenet, de ő sem adta fel könnyen. Olyan bűbájok röpködtek, amiket sokan még hetedéves koruk után sem tanulnak meg, Lily néha visszaszorult, a lendülete megtört. A küzdelem teljesen kiegyenlítettnek látszott.

—Idő!—kiáltotta Daisy, a két griffendéles pedig megkönnyebbült sóhajjal ráhagyta a párbajt. Marlene még el is terült a földön.

—Ez durva volt—fújtatott.

—Mindketten meghaltatok.—Daisy karba fonta a kezét.—Megérkezett a többi halálfaló, túlerőbe kerültek és végetek lett.

—Nemár, Daisy!—ült fel méltatlankodva Marlene.—Akkor is megérkeztek volna, ha legyőzzük azt az egyet.

—Mint már mondtam, saját magatoknak nyertek időt—felelte szemforgatva a lány és karba fonta a kezét.—Legyőzöd azt az egyet, már eleve kicsit jobb lesz a helyzeted, emellett pedig előkészülhetsz a többi fogadására. Csapdák, időtorzító bűbájok, gyógyítófőzetek... Esetleg te magad is hívhatsz segítséget. Vagy menekülhetsz, ha olyan rossz a helyzet.

Marlene nyögve felkelt.

—Egy párbaj közepén nem jut eszembe rafinált csapdákon gondolkodni—jelentette ki.—Ha jönnek, legyőzöm őket és kész.

—Ó, bátor, hősies griffendéles—fintorgott Daisy.—Ostobán vakmerőek vagytok.

Marlene vállat vont.

—Amúgy sem leszek egyedül. Az aurorok mindig legalább ketten vannak, a Főnix Rendje pedig...

—Még mindig be akartok lépni?—vágott közbe Daisy, szemében aggodalom csillogott.—Egészen biztos?

—Hiszen azért gyakorlunk—mosolygott rá Lily.—Meg azért is, hogy majd holnap meglepjük a fiúkat.

—Te talán nem szeretnél csatlakozni?—kérdezte Marlene.

—Nem tudom—sóhajtott Daisy és a kisasztalhoz lépett, amire korábban egy kancsó vizet készített. Töltött három pohárral és egy pálcaintéssel szétosztotta őket.—Nem sok hasznos dolgot csináltak. A háború évek óta tart, ha olyan jók lennének... Mindegy. De akár Dumbledore maga is elintézhetné végre Voldemortot. Végtére is nem ő a kor leghatalmasabb varázslója?

Lily összeráncolt szemöldökkel meredt rá.

—Ez kétkedés volt a hangodban, Daisy?

—Talán.—A lány kihúzta magát.—Szerintem Dumbledore fél Voldemorttól.

—Nem, dehogy!—nevetett fel Marlene.—Tudjukki fél Dumbledoretól.

—Akkor miért tűri el nagyrabecsült igazgatónk a Sötét Nagyúr ámokfutását?—tárta szét a karját gúnyosan fintorogva Daisy.—Évek óta semmit sem tesz ellene, elbújik az iskola, a Rend és a Minisztérium mögé és másokat küld maga helyett a csatába. Pedig állítólag erősebb Voldemortnál, hát akkor hívja ki párbajra és ölje meg! Annyi ártatlan veszett már oda...

Daisy hirtelen elhallgatott, keze ökölbe szorult és inkább letette a poharat az asztalra. Lily és Marlene szomorú, óvatos pillantást váltottak maguk között, majd az Evans lány megfogta Daisy remegő kezét.

—Nekünk is hiányzik Felicity, de ne Dumbledoret okold miatta!—mondta halkan.—Ő mindent megtesz és nekünk is harcolnunk kell a gonosz ellen.

—Hetedév végén megölöm Voldemortot—ígérte Daisy sötét, ijesztő tekintettel.—Addigra erősebb leszek, mint ő és megteszem, amit Dumbledore képtelen volt. Befejezem a háborút.

—Ne mondj ilyet, Daisy!—suttogta Marlene rémülten. Arca falfehér volt.

—Felicity sem akarná, hogy gyilkossá válj—tette hozzá Lily.

Kint ajtó csapódott és a fiúk jókedvű beszélgetése szűrődött be a párbajterembe. Daisy megrázta magát és halványan elmosolyodott.

—Igaz.—Az ajtó felé intett, ami a Szoba nappalijába vezetett.—Menjünk!

Sem Lilyt, sem Marlenet nem győzte meg teljesen, a lányok továbbra is aggódva méregették, de Daisy nem törődött velük. Nem érthették. Nem is kellett megérteniük.

De Daisy tudta, hogy nem veszíthet el még valakit, egyszerűen nem bírná ki. És hogyha Dumbledore nem képes megvédeni a követőit, hát ő fogja.

—Mi jót csináltatok?—kérdezte Remus, amint leültek közéjük az üveg dohányzóasztal köré.

—Nem érdekes, csak lányos dolgokat—intette le mosolyogva Daisy. Köszönésül megcsókolta Siriust, de amikor el akart húzódni, a fiú közelebb vonta magához.

—Nemár, menjetek szobára!—röhögött James és megdobálta őket bűvös bizserével.

—Csak nem zavarba jöttél, Ágas?—vigyorgott rá Sirius és az ölébe húzta a nevető Daisyt.

James szemforgatva újabb adag édességet dobott rájuk, Siriusnak pedig sikerült bekapnia az egyik darabot, amit olyan örömujjongás kísért, mintha a kviddics világbajnokságon kapta volna el a cikeszt.

—Álmodban, Tapmancs—felelte végül James.

—Álmomban—ismételte Sirius, és közben olyan pillantással nézett Daisyre, amitől a lányban tűz gyúlt és arca elvörösödött.

—Álmomban—mondta Daisy is, mintegy megerősítésként, egy ígéretként, aztán a többiekhez fordult, de még hosszú perceken keresztül képtelen volt a beszélgetésükre koncentrálni. Széles mosolya pedig mégtovább megmaradt.