Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Ötvenkettő) Szelíd vérfarkas

A farkas testében erősebb volt. Többet tudott futni, hosszabbakat ugrott és a világ megtelt élettel körülötte. Hallotta a többi állat szívverését és kiszagolta az utat, amin jártak. Mindennél jobban szerette az érzést, ahogy rohan a holdfényben.

Függővé vált.

Daisy átbújt egy kidőlt fa törzse alatt és ráérősen ügetett tovább, egyre beljebb a Tiltott Rengeteg fái közé. A hippogriffek fészkeit kereste, meg egyébként is jól esett az erdőben bóklásznia. Kiszellőztette a fejét és levezette a feszültséget a néha rátámadó akromantulákon.

Éppen felugrott egy holdfényben fürdő sziklára, amikor meghallotta a közeledő állatokat. De valami ezúttal más volt. A hangok nem illettek egymás mellé.

Megdermedt és szimatolva fordult a jövevények felé, akik nemsokára ki is értek az apró tisztásra. Egy hatalmas, fekete kutya; kicsivel nagyobb, mint az ő farkasa, egy fiatal szarvasbika, egy patkány és... egy vérfarkas. Utóbbit nagy termetéről és emberszerű, szelíd tekintetéről ismerte meg, mert egyébként szinte semmiben sem különbözött egy közönséges farkastól. Sötétszürke bundája volt.

Az állatok megálltak, a kutya kíváncsian felé lépett, de Daisy figyelmeztetően vicsorogni kezdett rá, mire újra megállt és a fülét hegyezte.

Valószínűleg animágusok voltak.

A vérfarkasra nézett, próbálta meglátni benne az embert, de aztán eszébe jutott valami.

Hallotta, hogy a nyáron feltalálták a farkasölőfű-főzetet, aminek segítségével a vérfarkasok meg tudták őrizni emberi tudatukat telihold idején is. De vajon ez mennyire hat a farkasösztönökre?

Felvonyított.

A vérfarkas egy pillanattal később csatlakozott hozzá, ahogy a kutya is. Hogy utóbbi animágus volt-e és csak bolondozott, vagy valódi kutya, jelen pillanatban nem is érdekelte annyira.

Az embernek nem sokszor nyílik esélye vérfarkassal, főleg szelíddel, találkozni, nem hagyhatott kihasználatlanul egy ilyen lehetőséget.

Puhán leugrott a szikláról és óvatosan közelebb sétált a különös négyeshez, közben farka önkénytelenül is idegesen lengett mögötte; már hetek óta felébredtek benne az állati ösztönök, de nem próbálta meg elnyomni őket. Legalább állattestben távol akart maradni a hazugságoktól, ha már emberként csakis azzal vette körül magát.

Figyelmesen körüljárta a vérfarkast, aki mintha kínosan feszengett volna. Közben a szarvasbika és a kutya úgy nézett egymásra, mintha pillantásokkal beszélgetnének, a patkány pedig szorosan mellettük maradt. Daisy leült a szürke farkas elé és kíváncsian félrebillentette a fejét.

Vajon tényleg teljesen emberi a tudata?

Elérte, hogy a szemébe nézzen. Az elméje teljesen védtelen volt.

Remus Lupin.

Daisy felugrott és három lépést hátrált. Azonnal otthagyta a fiú elméjét, bár innentől már pusztán logikára támaszkodva is könnyedén ki tudta találni, ki az a három állat.

A kutya felmordult és borzolt szőrrel elé lépett, mintha meg akarna verekedni vele. Mintha tudná, hogy rájött a titkukra.

Merlinre, azt a kutyát már látta! Neki említette Kaiát!

Daisy lehajtotta a fejét és hátrált; úgy gondolta, így viselkedne egy valódi farkas, de a fekete kutya nem tágított. Egyre közelebb ment, már majdnem a holdfényben izzó fehér sziklánál jártak.

És akkor történt. Akkor esett kútba évek hosszú munkája, a hazugságok és a színjáték. Mind feleslegessé vált, meddő próbálkozás lett.

James Potter visszaváltozott emberré és kimondta Daisyre a visszaváltoztató varázsigét. A lány észre sem vette, mire készül, annyira lefoglalta Sirius, amikor pedig mégis meglátta a rá szegezett varázspálcát, már késő volt.

Újra emberi testébe került.

—Harris?

Ha más helyzetben látja Potter teljesen ledöbbent arcát, talán szórakoztatónak találja. De most...

—Rohadj meg, Potter!—mordult rá a fiúra és dühösen lenézett az előtte álló kutyára.—És te is, Black!

—Te... animágus vagy?

—Zseniális felfedezés, Potter, igazán—fintorgott.—A hollóhátban lenne a helyed. Neked pedig, Black—fordult a kutyához és még emberként sem tudta megállni vicsorgás nélkül—, ahelyett, hogy a szendvicsemet kínálom, néhány erős rúgás járt volna.

—Jajj, Daisy, ne csináld már!—Sirius is visszaváltozott.—Túlreagálod. Mi is lebuktunk. Beszéljük meg!

—Ismétlem, rohadjatok meg!—morogta Daisy.—Annak is örülhettek, ha senki sem tudja meg a kis titkotokat.

—Ezt nem tennéd—komorodott el Sirius, arca egészen elsötétült.

—Ó, mennyire alábecsülsz!—fröcsögte Daisy. Természetesen az egész üres fenyegetőzés volt, nem árulta volna el őket.—És mielőtt még megpróbálnál megzsarolni, közlöm, hogy senki sem hinné el rólam, hogy én is animágus vagyok.

Ha az emlékmódosító varázslatok teljes mértékben megbízhatóak lettek volna, használta volna őket. De így nem akart kockáztatni.

—Ugyan miért nem?—lépett közelebb hozzá Sirius.

—Nem kötöm az orrodra, Black!

Azzal sarkon fordult és megint farkassá változott. El akart menekülni, de a következő pillanatban a fekete kutya a nyomában volt, ráugrott és ledöntötte a lábáról.

Meghemperegtek a földön, de Daisy azonnal felpattant és vicsorogva, felborzolt szőrrel fordult szeme Siriussal.

—Így nem engedhetünk el—jelentette ki Potter. A vérfarkas döbbenten felnyüszített, a patkány vinnyogott.

És akkor Daisy nekitámadt a fekete kutyának; nem valódi erővel, de ahhoz elég rémisztően, hogy Sirius kitérjen előle, ő pedig berohanhasson a fák közé.

Nem követhették. Mindannyian semmiképp, hiszen Pottert szarvasként akadályozták az ágak, Pettigrew patkánya pedig nem futott elég gyorsan, annak meg nem sok értelme lett volna, ha Sirius vagy Lupin a szájába veszi, és hárman kezdik üldözni. Daisy elég veszélyes volt hozzá, hogy még a hozzájuk hasonló, vakmerő barmok is elvessék az ötletet.