Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Három) Büfés boszorkány

A vonat gyorsan suhant a sínek felett, Daisy pedig minden percben egyre zaklatottabb lett.

Hugrabugos akart lenni, őket tartotta a legértékesebb embereknek; a békéltetők, a barátok, akiket a szeretet és a segítőkészség vezet. Az ambíció, bátorság és ész együtt sem voltak olyan hasznosak, mint ez egyedül. Ha mindenki hugrabugos lenne, nem lenne háború, Tom Denem, aki magát Voldemort Nagyúrnak nevezi, nem üldözné a muglikat és a mugliszületésűeket. Béke lenne.

Érezte, hogy nem illene teljesen közéjük, de élvezte volna.

Ahogy a mögöttük elterülő tájat figyelte a vonat legutolsó ablakából, a végtelen messzeséget... Tudta, hogy mardekáros lesz. Annak kellett lennie.

Mélyet sóhajtva lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, megint hűvös, aranyvérű felsőbbrendűség ült az arcán az előbbi elkeseredettség helyett. Visszaindult a fülkéjébe, amit Mayával és még néhány másodéves mardekárossal osztott meg és menet közben igyekezte magát felkészíteni a Roxfortra.

Már majdnem odaért, amikor megpillantotta a közeledő büfés boszorkányt, aki kocsijával teljesen eltorlaszolta a folyosót, így Daisy benyitott az első fülkébe, ahol meglátott egy szabad helyet.

—Sziasztok!—intett körbe.—Bocsánat, csak megvárom, amíg a büfés boszorkány elmegy, és itt sem vagyok.

Csak ez után vette jobban szemügyre, hogy kik is ülnek ott. Egyedül Sirius Blacket ismerte fel közülük, a másik négy fiút és a vörös hajú lányt még sosem látta.

—Nicsak, Daisy Harris—mosolyodott el lustán Sirius.—Nem kell kifogásokat keresned. Tudom, hogy anyám küldött, hogy ellenőrizz. Elég átlátszó vagy.

Akkor érkezett meg a büfés boszorkány.

—Adhatok valamit?

Daisy felvonta a szemöldökét és kérdő pillantást vetett Siriusra, miközben félreállt, hogy az ismeretlenek elintézhessék a vásárlást. Neki semmi étvágya sem volt.

—Nem akartalak ellenőrizni—mondta, amint a nő tovább tolta a kocsit. Félig kilépett a folyosóra.—Persze örülök, hogy jól vagy.

Sirius horkantott, mire a vele szemben ülő borzas fiú lábszáron rúgta.

—Ne legyél már ilyen gonosz vele! Mi bajod lett hirtelen?—Aztán Daisy felé fordult.—James Potter vagyok.

Hallott már róla. Szülei általában hasonlóan emlegették, mint a Weasley vagy a Longbottom családot; vérárulókként. Daisy ezt inkább nem tette szóvá, csak mosolyogva biccentett.

Ezen felbuzdulva a többiek is sorra bemutatkoztak. A kistermetű, rágcsálóra emlékeztető fiút Peter Pettigrewnak, a hosszú, fekete hajút Perselus Pitonnak, a lányt pedig Lily Evansnek hívták. Még a könyvébe temetkező Remus Lupin is felnézett a végén, miközben elárulta a nevét, de éppen csak egy pillanatra. Daisynek ez is elég volt hozzá, hogy észrevegye a sebhelyeit és nyúzottságát; talán ezeket akarta elrejteni magasra emelt könyvével.

—Te is most leszel elsős, ugye?—folytatta a csevegést James.—Valahonnan ismerős a neved.

—Mert a Harris az egyik legnagyobb befolyású aranyvérű család—horkantott Sirius.—Hatalmas a hírük és a vagyonuk, ezt pedig sosem próbálták titkolni.

—Úgy látszik, nagy az érdeklődésed a családom felé, Sirius Black—jegyezte meg hűvösen Daisy és újra James felé fordult.—Igen, nekem is ez az első évem a Roxfortban.

De addigra a fiú tekintetéből eltűnt a kedvesség. James Potter ellenszenvesen meredt rá.

—Szóval te is Voldemort nézeteit osztod?

Daisy hirtelen nem is hitte el, hogy tényleg ezt kérdezte tőle. Voldemort... Persze, hallotta már ezt a nevet szüleitől és a barátaiktól. Talán még ő maga is találkozott a férfivel valamelyik estélyen, amit valamelyik kúriában adtak. Tudta, hogy polgárháború dúl a varázsvilágban és Voldemort követői, a halálfalók, akik főleg az aranyvérű családokból kerültek ki, a muglikat is terrorizálják—ezzel mindenki tisztában volt, akinek a leghalványabb köze is volt a mágiához.

Viszont a gondolat, hogy ő osztaná a nézeteit nem csak azért volt nevetséges, mert valójában elítélte őket, hanem azért is, mert egy tizenegy éves gyerek volt. Semmit sem számított, mit gondol.

—Ha jót akarsz magadnak, maradj ki ezekből a dolgokból—mondta komoran.—Mindannyiótoknak ezt ajánlom.

—Persze, Harris—vigyorgott gúnyosan Sirius.—Ez tetszene, ugye? Ha senki sem állna az utadba.

—Hagyd már rá, Sirius!—kérte szemforgatva Daisy.—Foglalkozzatok inkább valami mással! Például, hogy melyik házba akartok kerülni!

—Te, gondolom, a mardekárba—fintorgott James.

Daisy kihúzta magát és olyan hidegen nézett a fiúra, ahogy csak tudott. Megpróbálta utánozni anyja és apja gőgös arckifejezését is.

—Te pedig, amilyen meggondolatlan és vakmerő barom vagy, jó helyen leszel a griffendélben—jelentette ki egy tökéletes, felsőbbrendű félmosollyal körítve, majd válaszra sem várva kilépett a folyosóra és inkább visszament hátra az ablakhoz, ahol legalább egyedül lehetett.