Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Százhuszonhét) Mielőtt meghalok

A titkokkal már csak az a helyzet, hogy nehéz megőrizni őket. Az ellenségek mindenáron ki akarják őket deríteni, a barátoknak pedig önként mondaná el őket az ember.

Daisy a griffendél klubhelyiségének egyik kényelmes kanapéján ült, ölében Athos, Marlene hatalmas, vörös macskája dorombolt. Az állat mindannyiukat kedvelte, kivéve Petert, bár a fiú is minden alkalmat megragadott rá, hogy hangot adjon utálatának.

Ezúttal is a lehető legtávolabb ült le a macskától és miközben a bájitaltan házidolgozatát próbálta megírni, néha lopva Athosra sandított.

—Nagyon csendes vagy. Mi van veled?

Lily lehuppant Daisy mellé a kanapéra és a vállára hajtotta a fejét.

—Gondolkoztam.—Daisy igyekezett mosolyogni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

—Azt ne mondd, hogy megint a támadásokon!—sóhajtott Marlene, aki szintén melléjük telepedett.—Miért rontod el szándékosan a kedvedet?

Daisy néhány pillanatig csöndben bámult maga elé. Azon gondolkozott, hogy mit mondjon, hogy egyáltalán mit mondhat. El akarta árulni az igazat. Szüksége lett volna rá, hogy a barátai tudják, hogy elmondják, mekkora barom volt, amiért belement ebbe. De nem tehette. Azzal veszélybe sodorta volna önmagát is és őket is.

—Meghaltak, Marlene—felelte végül halkan.—Ez... végleges. Hiába harcoltak, a halálfalók túlerőben voltak. Túl sokan vannak.

Ezzel őket is sikerült lelomboznia, bár egészen eddig az egész klubhelyiségben könnyed, örömteli volt a hangulat. Szerencsére a fiúk nem hallották őket, így ők továbbra is egymást, vagy a többi griffendélest piszkálták. Nevetésük túlharsogta az állandó alapzajt is.

—A Rend is egyre nagyobb.—Lily magabiztosan nézett rá, szemében remény csillogott.—És mi is csatlakozunk. Erősebbek vagyunk náluk.

Daisy keserűen elmosolyodott és megvakargatta Athos nyakát. A macska nyújtózkodott és ásított, majd néhány lassú pislogás után újra elaludt.

—Nem akarok a Rend tagja lenni.—Daisy a fejét ingatta.—Dumbledore... Legyetek óvatosak vele! Mást mutat, mint amilyen valójában.

Lily zavartan pislogott rá, Marlene pedig hitetlenkedve megrázta a fejét.

—Miért gondolod ezt?—kérdezte az Evans lány.—Nyilván nem érthetünk meg mindent, amit csinál, de ő bölcs és hatalmas. Mindennek van oka és...

—Ha olyan bölcs és hatalmas, véget vethetett volna egymaga ennek az egésznek!—vágott közbe Daisy sokkal ingerültebben, mint szeretett volna.—A háború évek óta tart és annyi tragédia történt! Megölték Kupor elődjét, Henrik Mooret és a gyerekei árvák lettek. A halálfalók sorra robbantják szét az ellenük szerveződő szövetségeseket, rengetegen meghalnak miattuk. Egész családokat irtanak ki. A muglik és a varázslók között is pánikot keltenek és mindeddig semmi...

Daisy elhallgatott, mélyet sóhajtott és elhomályosuló tekintettel meredt Athos gubancos szőrére.

Saját maga választotta meg az útját még gyerekkorában. Évekig arra készült, hogy beépül a halálfalók közé, azért tanult. És most mégis bármit megtett volna, ha azzal elkerülheti ezt. Nem akarta elveszíteni a barátait, nem akarta elveszíteni Siriust és azt, akivé mellette válhatott.

Rettenetesen dühös volt emiatt Dumbledorera. A világra. Mindenre, ami oda juttatta, ahol volt.

—Hagyjuk inkább—mondta halkan.—Vannak fontosabb dolgok is.