Átírás alatt - A Harris lány (HP fanfiction)

(Százhuszonöt) Az az egy út

Daisy az ajkába harapva meredt maga elé, ujjaival sürgetően dobolt az asztalon, miközben jobb lába megállíthatatlanul rángott. Olyan volt, mint egy pattanásig feszült rugó, mellkasát kitörni készülő kiáltás szorította, de egy hangot sem adhatott ki.

A Nagyteremben ültek, a griffendél asztalánál. Már senki sem akadt fenn azon, hogy ő is ott eszik, még annyira sem érdekelte a többieket, hogy egynél többször pillantsanak felé – vagyis Maya régi barátai néha még rosszindulatúan összesúgtak a háta mögött, de ez elhanyagolható kisebbség volt.

—Nagyon finom ez a pirítós—jegyezte meg célzatosan Remus és Daisy elé tartotta a tálat, hogy vegyen.—Kóstold meg!

—Köszi, jóllaktam—hárított a lány.

Fel sem nézett az előtte heverő újságból, amiben a legfrissebb halálfalótámadásokról írtak. Újabb muglikat gyilkoltak meg, majd tették őket közszemlére az Abszol Úton. Egyértelműen az elrettentés volt a cél, és az egész kegyetlensége valóban elborzasztott mindenkit. Emellett a többi merénylet, a mugliszületésűek és a félvérek ellen, nem tűnt olyan nagy dolognak, hiszen ők legalább tudtak valahogy védekezni. Volt egy kevés esélyük. De a varázstalanoknak...

—Levegővel?—Remus sóhajtva letette a tálat és aggódva lefogta Daisy rángatózó kezét.—Mi a baj?

A lány összerezzent, felnézett és elmosolyodott.

—Semmi baj. Tényleg. Csak kicsit izgulok a vizsgák miatt, ennyi az egész. Ez fontos év, minél jobban sikerül, annál nagyobb esélyem lesz jó RAVASZ jegyeket szerezni jövőre.

Remust láthatóan nem győzte meg, de a fiú nem firtatta tovább a dolgot. Visszafordult a könyvéhez és közben folytatta az evést.

Daisy egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy amint a többiek is felébrednek és csatlakoznak hozzájuk, Holdsáp egyből ráuszítja Lilyt és Marlent, ha pedig az nem használ, a srácokat is mozgósítja. Kénytelen volt hát a tányérjára venni egy szelet pirítóst és úgy tenni, mintha érezné az ízét és nem lenne hányingere tőle.

Négy nap telt el azóta, hogy Dumbledore az irodájába hívatta és megkérte, hogy legyen kettősügynök, épüljön be a halálfalók közé, férkőzzön Voldemort bizalmába és közben jelentsen az igazgatónak. Négy nap, és azóta Daisy alig aludt vagy evett valamit.

—A palacsinta is nagyon jó ma.

Daisy halkan felnevetett és megadóan szedett a tányérjára. Remus elégedetten biccentett és megint visszatért volna a könyvéhez, de a lány mélyet sóhajtott és a fiúra nézett.

—Mennyi idő, míg az ember cselekedetei teljesen eggyé válnak a jellemével?

Remus meglepetten pislogott párat, aztán vállat vont.

—Az ember cselekedetei a jelleméből fakadnak, így a kérdésednek nincs értelme.

Daisy elmosolyodott. A griffendéles gondolkodás, a tiszta és őszinte szemlélet megmelengette a szívét, de közben el is szomorította. Az ilyenfajta egyenesség könnyen hátránnyá vált, ha az ellenfél tudta, hogyan használja ki.

—De ha valaki kénytelen olyan dolgokat tenni, amit megvet, ami ellen legszívesebben harcolna... Mennyi idő, amíg végül belenyugszik és végül elkezdi szeretni a fájdalmat?—erősködött.

Remus néhány pillanatig hallgatott. Vizslatóan nézett rá, fehér hegei kiélesedtek kicsit, ahogy a homlokát ráncolta, majd végül vállat vont.

—Ez, gondolom, az embertől függ. A belenyugvás védekezés, mert különben feladná vagy beleőrülne a tetteibe. Ha valaki elég erős, ha olyan okból kénytelen megtenni azokat a dolgokat, amiket nem akar, ami különösen fontos számára, akkor sokáig bírhatja.—A fiú elmosolyodott és gyengéden oldalba könyökölte Daisyt.—Mint te.

Daisyben egy pillanatra meghűlt a vér. Nem akarta elmondani a barátainak Dumbledore ajánlatát. Egyrészt, mert mikor Siriussal beszélt, egyértelmű volt, hogy a fiú elvállalná, ő viszont egyáltalán nem akarta. Másrészt azért, mert ha mégis beleegyezik... ők sem tudhatták volna az igazságot.

Egy titok csak akkor titok, ha egy ember tudja. Minél többen őrzik, annál könnyebben kiszivárog és Daisy nem is hitte, hogy képes lenne a harcra úgy, ha van visszaút. De ha feléget maga mögött minden hidat, akkor már csak előre mehet.

—Én?—kérdezett vissza sápadtan.—Miért én?

—Te majdnem négy teljes évig kibírtad, pedig akkor még kisgyerekek voltunk—mosolygott rá Remus.—Láttam harmadikban a mumusodat, akkor lehetőséged lett volna feladni a szerepedet, de te utána is sokáig kitartottál.

—Végül mégis feladtam.

—Nem, csak egy másik utat választottál. Azóta is ugyan azért küzdesz.

Daisy elgondolkozva hümmögött.

—Szerinted hiba volt színt vallanom?

Remus vállat vont.

—Az biztos, hogy zseniális terv volt—ismerte be.—Belülről bomlasztottad volna az ellenséget és könnyebben megölhetted volna Voldemortot. Olyan információkhoz jutottál volna hozzá, amikhez másként nem, de... Szenvedtél, Daisy. Harmadik óta figyeltelek és minden héten egyre betegebb voltál, egyre inkább elhervadtál. Nem volt egészséges, amit csináltál és örülök, hogy már felhagytál vele. Nem csak az az egy út van, máshogyan is véget vethetünk a háborúnak.

Daisy halványan elmosolyodott.

—Figyeltél engem?

—Mindannyian—biccentett Remus.—Tudod, a mumus incidens elég sok kérdést vetett fel és ismered Siriust. Nem lehet leállítani, ha a fejébe vesz valamit. És miután meggyőzte Jamest...

Holdsáp elhallgatott és a fejét ingatta, Daisy pedig felnevetett.

Hihetetlen, hogy akkoriban alig tulajdonított jelentőséget a griffendélesek állandó kíváncsiskodásának, mert annyira lefoglalta Maya, a szülei és minden más. Bár azokhoz képest tényleg nem tűnt nagy jelentőségűnek néhány iskolatársa véleménye, később mégis miattuk fordult fel az élete.

—Köszönöm.

Remus elmosolyodott és visszafordult a könyvéhez. Pont, amikor a többiek beléptek a terembe és ásítozva, a szokásos káoszt magukkal hozva letelepedtek melléjük, hogy megreggelizzenek.

Daisy összeszoruló torokkal figyelte őket. Igyekezett jól emlékezetébe vésni Lily vidám nevetését, Marlene szeretetteljes csipkelődéseit, Peter kedves és büszke pillantásait, James csínytevő tekintetét, Remus ironikus megjegyzéseit és Sirius vakmerő kihívásait. Mindent, ami ők voltak.

Ugyanis meghozta a döntését. Már réges-régen, még Dumbledore előtt, Kaia halálakor. Azóta tudta, valahol mindig érezte, hogy mi az út, amin végig kell mennie. Ő maga is megfogalmazta az indokokat, amikkel az igazgató is előállt, ő maga is évek óta tudta, hogy csak egyetlen módszerrel lehet az egész szervezetet, a vezetőt, a követőket és a támogatókat is, elintézni. Úgy, hogy egyik se menekülhessen vagy bújhasson el, hogy ne mentegethessék magukat hazugságokkal.

Igen, Daisy valójában mindig is tudta, hogy ezt kell tennie. Méghozzá egyedül, bármivel is járt ez a döntés. Bármennyi fájdalmat is okozott vele.

Bele kellett egyeznie Dumbledore ajánlatába.