𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

Prológus

A bálteremben könnyed, vidám zene szólt. A táncparketten rengetegen táncoltak, míg mások jókedvűen csevegtek a hatalmas csarnok aranyozott csillárjai alatt. Aztán hirtelen egy pillanatra minden néma csendbe borult. Teljesen elnémult a tömeg, ahogy az uralkodó egy fiatal lánnyal karöltve belépett a táncolók közé, s a terem közepén megállva, szembe fordultak egymással. A férfi a következő pillanatban óvatosan a kezébe vette a lányét, miközben közel húzta őt magához – már amennyire a hatalmas ruha tömeg engedte, melyet a rengeteg fodros alsó szoknya alkotott -, majd lassan lépkedni kezdtek.

A lánynak elakadt a lélegzete, ahogy a birodalom királya az övéibe fúrta saját igéző, méreg zöld szemeit. A férfi fekete fürtjeit aranykorona díszítette, ajkai pedig halvány mosolyra húzódtak, ahogy megpillantotta a másik arcára kiülő zavart.

- Ez az első bálod? – kérdezte tőle halkan, a felkérés óta most először megszólalva, mire a lány csak aprót bólintott, miközben igyekezett figyelni a lépéseire, hogy még véletlenül se botolhasson meg. Tudta, hogy nem sok tündért ér meg az a megtiszteltetés, hogy magával az uralkodóval táncolhasson, noha ezzel szemben köztudott volt, hogy minden bálon választ magának valakit. De neki ez volt az első, borzasztó szerencsésnek számított. Nem szalajszthatta el a lehetőséget.

A király a lány válasza után közelebb hajolt hozzá, a fülébe suttogott, kedves szavakkal dicsérte őt, ő pedig csak még jobban zavarba jött ettől. Viszont ez még semmi sem volt, hisz a következő pillanatban megérezte az uralkodó ajkait a füle tövénél, mire összerezzenve lehunyta szemeit.

- Gyönyörű vagy – suttogta, csakis annyira elhúzódva tőle, hogy a lány szemeibe tudjon nézni, hogy láthassa bennük azt a ragyogó csillogást, melyet ahogy megtekintette már legelőször is kiszúrt. Elmosolyodott.

– Gyere velem, keressünk egy nyugodtabb helyet – suttogta az ajkaira, mire ő elvarázsolva követte őt arra, amerre húzta.

Pillanatokon belül egy hatalmas folyosón találta magát, melyen csak néhány őr állt, akárcsak néhány szobor, a berendezés részei, egyszerűen nem reagáltak a jelenlétükre, ahogy viszont ők sem, egyszerűen céltudatosan haladtak egy bizonyos helyiség felé. A lány ámbár nem tudta megállni, muszáj volt megcsodálnia a falakon elterülő óriási festményeket, a hatalmas mennyezetet, s a precíz, aprólékos szobrokat, míg nem végül beléptek a királyi hálószobába. A lány ekkor egy pillanatra megilletődve kapta tekintetét a férfira, ki csak mosolyogva figyelte a kipirosodott arcát.

- Ő-Őfelsége – próbálta megszólítani, de ő közelebb lépve hozzá, félbeszakította.

- Nincs szükség most erre, hívj egyszerűen csak Damon-nek – nézett a szemeibe, mire ő csak aprót nyelve bólintott, majd reszketeg levegőt véve, lesütötte a tekintetét – Valami baj van? Esetleg nem szeretnéd? – kérdezte óvatosan, mire a lány zavartan megrázta a fejét.

- N-nem, nem, erről szó sincs, é-én csak... - kereste a megfelelő szavakat, de azok sehogy sem akartak az ajkaira formálódni.

- Nincs semmi baj! Nem kell félned – vezette gyengéden kezeit a lány derekára, közvetlen előtte állva, mire ő lassan megemelve fejét ismét az uralkodó szemeibe nézett, a szíve pedig egyre hevesebben dobogott a mellkasában. Damon elmosolyodva kislányos zavarán, óvatosan az ajkaira hajolt, miközben ujjait az álla alá vezette, megcsókolva őt. A lány igyekezett viszonozni mindezt, ám az igazság az volt, hogy ez volt az első csókja és mindössze csakis a veleszületett ösztöneire hagyatkozhatott. Idegen, mégis elbűvölő érzés volt, ahogy ajkaik egymást becézgették, míg nem a férfi nyelvével végig simított alsó ajkán, a lány pedig rögvest engedelmeskedett, noha csakis a teste fogta fel a másik kérését. Damon a következő pillanatban elkezdte őt a baldachinos ágy felé tolni, majd nem foglalkozva a ruhatömeggel, eldöntötte őt rajta, s elhelyezkedett felette, újra őt csókolta. Ezúttal viszont már sokkal szenvedélyesen, vadabban.