𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

6.fejezet

Dis a toronyba vezető kétszárnyú ajtó előtt várta a lányt, melyen Aila oly' módon rontott ki, hogy az őrök a kardjukért nyúltak. Dis rögvest leintette őket, de a homlokát ráncolva lépett a lány mellé.

- Viselkedj! – szólt rá, mire Aila hitetlenül nézett rá.

- Mégis mi a Jóisten volt ez? Miért kellett ezt? – A férfi felsóhajtott.

- Tudod jól, hogy miért – válaszolta tömören Dis, majd elindult a folyosón, de a lány nem követte. Makacsul állt ott, szikrákat szóró szemekkel.

- Aila... - A férfi hangneme baljósló volt, ahogy visszafordult felé, ám amikor megpillantotta a lány arckifejezését, csendben maradt.

Látta rajta a vívódást, a düh és a fájdalom keverékét, azt ahogy az utóbbi egyre jobban fölé kerekedik. Aila, amikor realizálta, hogy az érzelmei mennyire kiülhetnek az arcára, lehunyta a szemeit, majd mély levegőt véve a férfi mellé sietett. Onnantól kezdve már együtt folytatták az útjukat, le, egészen Aila szobájáig.

Az úton Aila végig kerülte Dis-szel a szemkontaktust, még csak fel sem nézett rá, mindent megtett az ügyben, hogy ne láthassa ismét olyan gyengének, mint alig egy perccel ezelőtt. Sietett, már-már futott, de a férfinak még ez a tempó is kényelmesnek bizonyult. Mikor végre leértek, Aila egy szót sem szólva Dis-nek becsapta a férfi orra előtt az ajtót, majd a kemény fának döntve fejét, kifújta a tüdőjében rekedt levegőt.

Igyekezett lenyugtatni magát, mert egyszerre üvölteni, törni-zúzni és sírni tudott volna. De az előbbi által kárt tett volna magában, sírni pedig megfogadta, hogy többé nem fog, csakis egyetlenegy kivétel esetében. Más nem érdemli meg a könnyei hullatását. Legfőképpen nem Damon és az undorító tettei nem.

Ökölbe szorultak a kezei, de ahelyett, hogy hagyta volna magán eluralkodni az érzelmeit hirtelen megragadta a kilincset és kitárta az ajtót, melyet csak pár pillanattal ezelőtt csapott be maga mögött. Dis az ajtaja mellett állt, miközben meglepetten pislogott rá. Aila legszívesebben mondott volna valamit, de ahelyett, hogy az idejét pazarolta volna, elviharzott a férfi mellett, ki értetlenül indult utána.

- Hova készülsz?

- Nem teljesen mindegy? Úgy tudtam, hogy legalább idelent szabadon mászkálhatok, nem kell a sarkamban loholnod, mint valami kis kutya – csattant fel, célirányosan haladva tovább.

- Az előbb még úgy festettél, mint aki sírva fakad!

- Ne– torpant meg Aila idegesen, vérben forgó szemekkel nézve fel a férfira – Hagyj békén – sziszegte, a férfi zöld szemeibe nézve, majd folytatta az útját, élesen bevéve az útját keresztező kanyart, majd végig vágtatott a nyílt téren, egy pillantással sem illetve az őröket, tovább haladt előre a termek felé, ahol az edzéseket tartották. Hallotta maga mögött tisztes távolságban Dis lépteit, de nem érdekelte a jelenléte.

Aztán az elé a terem elé érve, melynek ajtaján a délelőtt folyamán hallgatózott, habozás nélkül benyitott, s noha nem volt benne biztos, hogy ténylegesen is üresen találja, nem csalódott.

Még nem járt odabent, bár sejtette, mire számítson és a képzelete ezúttal sem hagyta cserben. Felcsillantak a szemei ahogy megpillantotta a terem egyik fala mellett felsorakozó fegyvereket.

Akaratlanul is elmosolyodva sétált oda, s egyből az első keze ügyébe kerülő kardért nyúlt.

- Nem kellene itt lenned – hallotta maga mögül Dis hangját.

- És neked nem az „ünnepségen" kellene lenned? – kérdezett vissza, ahogy kihúzta a kardot a hüvelyből, a férfi felé fordulva.

- Nem. Az a feladatom, hogy rád vigyázzak, nehogy valami hülyeséget tegyél a helyzet nyomásából adódóan – mérte őt végig, jelentőségteljes pillantást vetve a kezében tartott pengére.