𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

1.fejezet

Nyolc évvel később

Aila szépen, lassan beszívta a levegőt, majd ugyanilyen tempóban ki is fújta azt. Igyekezett összpontosítani, viszont egy pillanatra megremegett a kezében az íj, mire minden érzéke kiélesedett, a szeme hirtelen a nyílvessző hegyére fókuszált és nem a cél pontjára. Összeszorította a fogsorát, majd rövid pillanatok alatt teljesen összeszedte magát.

Több lehetősége már nem lesz. Nem hibázhat.

Egy izzadságcsepp folyt végig a homlokán, mire nagyot nyelve ismét a célpontján tartotta a szemét, még jobban kifeszítve a húrt, készen a lövésre.

Az alkalom megfelelő volt, szinte már tökéletes, ha a megfelelő helyen találja el, egy lövés is elég lesz. Többre nem is volt lehetősége. Minden izma megfeszült, ahogy egy utolsó mély lélegzetet véve útjára bocsátotta a nyílvesszőt. Látta ahogy az célt ér, éppen, hogy csak egy kicsivel vétve el a férfi szívét, de talán ennyi is elég lesz. Elégnek kell lennie.

Aztán a következő pillanatban az udvarban elhallgatott a zene, a tömeg zsivaja teljesen elhalt, míg nem mindenki pánikban tört ki. Az uralkodó térdre támaszkodva igyekezett állva maradni, Aila pedig utálta, hogy jelenleg nem láthatta a döbbent arckifejezését. Mindent megadott volna érte, de csak percei voltak hátra. Ha nem elég gyors ő neki sem lesz esélye arra, hogy túlélje. Bár csak őszintén remélni tudta, hogy Damon-nek valóban nem is lesz. Ha a nyílvessző nem is volt elég... Hatnia kell a méregnek.

A lány egy pillanatig sem habozott, tudta, hogy felfedte magát a lövéssel, hogy az őrök pillanatokon belül itt lesznek. A fa lombkoronája eddig teljesen jól elrejtette, de a lövés irányát nem lehet befolyásolni, ezáltal most pontosan jól tudták, hogy hol találják őt.

De eltervezte. Aznap a nyári napfordulót ünnepelték, rengetegen összegyűltek a palota udvarában rendezett ünnepségen. Míg a belső udvarba csakis meghívott nemesek léphettek be, addig a külső udvar bárkit fogadott. Senki sem volt így tehát gátolva az ünneplésben. Csakhogy a külső udvart közvetlen a palotát körülvevő várfalon belül lehetett megtalálni, ezzel szemben a belső udvart a palota épületei is körbe vették, pontosan a monstrum szívében elhelyezkedve. Így hát nem volt egyszerű bejutni ide, de talán ki már nem lesz olyan nehéz. Ki tudta használni a felfordulást. Nem beszélve arról, hogy már jól ismerte a palota minden egyes négyzetcentiméterét, hisz birtokában állt annak alaprajza, melyet elég súlyos áron, de megszerzett.

Az íjat hátrahagyva szökkent át az udvart körülölelő épület tetejére, nesztelenül, de sietően lépkedve, igyekezve a legkevesebbet mutatni magából. A tető alapvetően háromszög alakú volt, így tehát először emelkedett, majd lejtett. Ez utóbbi jól elrejtette őt a belső udvarban tartózkodók elől. Ez volt az egyetlen szerencséje, mert egyébként odalent mindenhol felfegyverzett őrök tartózkodtak, Aila pedig tudta, hogy pillanatok kérdése és a riasztás mindenkit elér, a tornyokban tartózkodókat is, nagy veszélynek téve ki őt. Úgyhogy el kell tűnnie innen mi hamarabb, addig amíg egyébként le nem zárnak mindent.

Egy gond volt azzal a tető résszel, ahol tartózkodott, mégpedig az, hogy pont azért nyújtott nagyobb biztonságot, mert nem láthatta odalentről senki, márpedig azért, mert nem volt olyan, hogy lent. A palota egy hatalmas hegy tetején állt, s míg egyik oldalról várfal vette körül, úgy a másikról semmi. Csakis a sziklás tenger odalent több száz méter mélységben. Egy konkrét szakadék szélén állt, egyszerűen szédítő magasságban. Aila innen, ezen az oldalon nem tudott lejutni. Élve legalábbis biztosan nem.

Gyorsított a léptein. Alapvetően, ha innen eljut a fölé emelkedő külső udvarra néző toronyhoz, mely rendelkezett egy aprócska peremmel, pont akkorával, hogy végig tudjon azon egyensúlyozni, akkor megkerülve a tornyot, onnan már könnyedén egy fa takarásában leereszkedhetett és elvegyülhetett a szegényebb öltözetű városi lakosok között.