𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

50.fejezet

- Damon? – kérdezte Aila remegő hangon a férfi tekintetét keresve. Damon nagyot nyelt, majd kezét óvatosan az övszíjára csúsztatta és az egyik azon sorakozó hüvelyből kihúzott egy tőrt, majd komor tekintettel átnyújtotta azt a lánynak.

Nem az Aila-tól nemrég elvett tőr volt ez, hanem a sajátja, pontosabban az édesanyjáé, Anata-é. A lány értetlenül vette el és a férfi máris az egyik oldalára szíjazott kardért nyúlt, átnyújtva azt is neki.

- M-mi folyik itt? – kérdezte Aila idegesen, ahogy aztán ismét megremegett az épület. A szíve borzasztó hevesen dobogott.

- Menj, rejtőzz el és kerüld a harcot – sziszegte Damon a lány elkerekedett szemeibe nézve – Vigyázz magadra! Nekem most meg kell keresnem Dis-t! – A férfi igyekezett higgadtan beszélni, de az arca mindent elárult és ahogy a szavak elhagyták az ajkait, már rohant is, Aila pedig csak pislogott utána. Fogalma sem volt arról, hogy mi folyik itt, hogy mi történik.

­*

Damon félt a legrosszabb bekövetkeztétől. Nem akart háborút, vérengzést. Tudta mi történik. De az, hogy közvetlen a palotát támadják...

Mikor a várfal tetejére ért, odalent már összecsaptak, a katonák élén pedig Dis tüzesen harcolt. Szó szerint. A kardja lángolt, körülötte tűz terjengett. Damon rég látta már a férfit a mágiáját használni.

Dühös volt most rá, amiért nem kapott egyből értesítést, amiért semmi előjel nélkül következett be az egész. De valószínűleg Dis-t is épp annyira váratlanul érte ez az egész, mint őt, ezért rohanhatott csatába bármiféle szó nélkül. Valakit biztosan elküldött érte, de az ezek szerint nem talált rá. Így hát nem maradt más választása.

- Jelentést kérek! – rivallt rá az egyik mellette álló íjászra.

- Igenis Uram! – válaszolta az hirtelen tisztelegve - Bár attól tartok nem tudok sok információval szolgálni. Az ellenfeleink emberek és teljesen váratlanul érkeztek. A Parancsnoktól harci parancsot kaptunk – Damon gondterhelten felsóhajtott. Nem tudott meg semmi újat.

Az ellenfeleik szemmel láthatóan is emberek voltak, ahogy arra számítani is lehetett, viszont az a fegyver, amellyel a falakat lőtték ijesztő volt, ismeretlen. Damon még sohasem látott ilyet. És továbbra sem volt fogalma arról, hogy hogy jutottak ide, hogy hogy törték át a mágiával létrehozott láthatatlan falakat a sziget körül, hogy mégis ki állt a sereg élén. Egyáltalán a támadás fő okát sem ismerte.

Nem váltak el szépen Deneris-szel, a nő különösen dühös és ideges volt, viszont Damon számára nem volt egyértelmű a viselkedésének az oka. Fogalma sem volt arról, hogy mi vezetett ehhez, az alapvető ellenségeskedésen kívül. Nem mintha neki valaha kellett volna különösebb ok egy hadjárat indítására. Viszont az, hogy közvetlen a palotát, őt, támadták szokatlan volt. Elvégre az embereknek így nincs esélyük. Nem igaz?

Hosszú évtizedekig tartott a béke időszaka, miért pont most? Miért nem volt ennek konkrét előjele?

Mérlegelt. Nem tudta, hogy be kell-e szállnia a harcba. Hogy az uralkodó vagy egy katona szerepét kell-e játszania. Az emberek nem voltak túl erőben. Látszólag gyerekjáték a dolog. És bár ezzel a szerkezettel olykor sikerült a várfal kevésbé stabil részeire lőniük, nem volt az elég erős ahhoz, hogy ledöntse a falakat.

Viszont amikor az érzékeny hallásának elviselhetetlen robajjal becsapódott egy újabb hatalmas golyó és majdnem térdre is esett, tudta, hogy nincs itt teljes biztonságban.

Idegesen figyelte az összecsapást, tekintetével pedig az embereket vezető hadvezért kereste.

- U-Uram, baj van! – sietett mellé egy katona, Damon-t pedig teljesen váratlanul érte az érkezése.