𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

33.fejezet

Aila idegesen bámulta a fölé magasodó falakat. Hihetetlennek tűnt itt lenni. Mégis visszajött. Már csak azon volt meglepve, hogy nem rángatta be még innen senki sem. Bár nem tudta, hogy hogy juthatna be a csukott kapun keresztül. Semmi kedve nem volt az őrökkel beszélni, még ha valószínűnek is tűnt, hogy tudják róla, hogy kicsoda.

A lány két fa takarásában húzódott meg, még mindig vacillálva azon, hogy visszaforduljon-e, vagy se. Lehet, hogy mégis jobb lesz neki valahol máshol, messze innen.

- Most akkor bemész, vagy nem? – Összerezzent a váratlan hangra, mely közvetlenül mögüle jött, de mielőtt reagálhatott volna, már nem volt ura testének. Hirtelen az egyik fának szegezték, Aila pedig csak döbbenten tudta bámulni a fehér tincseket és az égő kék szemeket. A férfi féloldalasan elmosolyodott.

A lánynak kellett pár pillanatig, amíg felfogta, hogy mégis mi történik, de még be tudta vetni a tanultakat, azelőtt, hogy Rylan elkezdett volna játszadozni az érzéseivel.

A testét ezúttal sokkal nehezebben bírta cselekvésre. Szörnyen megküzdött egy aprócska mozdulatért, mellyel a kezét a fatörzsnek lendítette, s ahogy az lehorzsolta bőrét, feloldotta őt a mágia alól. Ekkor rögvest támadott és szúrt, de a férfi könnyedén elhajolt, a tőr pedig a feje mellett haladt el. Rylan mosolya még szélesebb lett.

- Damon kezelésbe vett, mi? – döntötte oldalra a fejét, majd felsóhajtva megcsóválta azt, mint aki épp beletörődött, hogy többé már nem szórakozhat ily módon a lánnyal.

Aila szemei összeszűkültek, továbbra is baljóslóan szorította tőrét.

Rylan ismét felsóhajtott.

- Menj, nem fognak semmit sem kérdezni – biccentett a kapuk felé – Damon a trónteremben vár – Aila idegesen összeráncolta szemöldökeit. De ezúttal nem habozott. Inkább a palota, mintsem Rylan társasága.

A férfi igazat mondott. Ahogy a kapu elé lépett, az ajtókat kitárták előtte, majd nem csak odakint, de odabent is. Nem kísérte fel senki, de minden egyes lépéssel egy jobban elszorult a torka, több érzés is eluralkodott felette.

Rá kellett jönnie, hogy még nem járt a trónteremben, noha pontosan tudta, hogy hol találja azt.

Mély levegőt vett, ahogy megállt az ajtó előtt. Már nem fordulhat vissza. Benyitott a hatalmas terembe, melynek túlsó végében egy órás, ám de baljósló trón állt. A férfi az egyik karfán könyökölve figyelte a lányt. Semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán, Aila pedig csak még idegesebb lett, ahogy elindult felé.

Szégyellte magát.

Mert lelépett, egyszerűen faképnél hagyta, most pedig itt állt, azért, mert be kellett neki látnia, hogy szüksége van a segítségére.

Damon felemelte a fejét, tetőtől-talpig végig mérve őt, majd váratlanul felemelkedett a helyéről, szapora léptekkel elindulva a lány felé. Aila megtorpant. Ijesztő volt az a tekintetet, amivel őt figyelte, amivel felé közeledett.

Bántani fogja?

A lány akaratlanul is összeszorította szemeit, készen a fájdalomra, de amikor Damon elé ért a legkevésbé sem az történt, amire számított. A férfi átölelte őt, szorosan magához vonva a lány testét. Aila moccanni sem tudott megilletődöttségében.

- Köszönöm, hogy visszajöttél – suttogta a férfi a lány hajába, Aila pedig hitetlenül ölelte vissza a férfit. Fájdalmat érzett, s keserűen döntötte fejét a férfi vállára, hagyva, hogy a másik addig ölelje, ameddig csak szeretné. Jól esett neki. Mélyen belélegezte a férfi kellemes illatát. Ismerős volt. Édes, mint a méz. Érezte már azelőtt, s hamarosan az emlékkép is kirajzolódott előtte. Annak a bizonyos szappannak az illata volt ez, mellyel már akkor, aznap a kádjában sem tudott betelni.