𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

5.fejezet

Dis távozta után Aila hosszú ideig csak csendben ült a szobájában, elmélyedve a gondolataiban.

Próbálta értelmezni a helyzetet, végig gondolni azt, hogy mi lesz ezután, hogy hogyan tovább. Ezúttal megengedte magának, hogy így egyedül vissza gondoljon az otthonára. Vajon azt hiszik, hogy meghalt? Már biztosan tudnak róla, hogy nem járt sikerrel. Nem akart belegondolni, hogy mit érezhetnek, milyen fájdalmat...

Tudta, hogy bántja őket, tudták, ő is tudta, hogy ez lesz a vége.

Bár még életben volt. Élt, de ezt ők nem fogják tudni. Szörnyű volt a gyászukra gondolni. Bárcsak, bárcsak valahogy elmondhatná nekik, hogy minden rendben, hogy semmi baj, most csak... Most csak maga sem tudta, hogy mi történik. Hogy miért történik...

Mély levegőt vett, majd felemelkedett a helyéről, a szekrénye elé lépkedve, s oldalra döntött fejjel kitárta annak ajtóit. Megkönnyebbült, amikor azt nem szoknyákkal teli találta. Noha jó pár darab volt az említett ruhadarabokból, voltak harchoz megfelelő nadrágok is, övekkel, zsebekkel. De fegyver sehol egy szem sem. Ez a legkevésbé sem volt meglepő. Viszont valahonnan kénytelen lesz szerezni egy tőrt, már csak annak érdekében, hogy idelent megvédhesse magát, bármilyen felmerülő probléma esetén. Utált kiszolgáltatott lenni, most viszont annak érezte magát. Tehetetlennek. Nem akart csak sodródni az árral. Azt akarta, hogy az irányítás ismét az ő kezében legyen.

Felsóhajtva a kezébe vett egy nadrágot és egy másik felsőt, egy kevésbé hálóing szerűt, melyből szintén akadt néhány. Tudta, hogy sohasem fogja azokat, még csak éjszakára sem felvenni.

Az ágyára tette a kiválasztott ruhadarabokat, majd egy bakancsot is a földre helyezett. Mielőtt viszont átöltözött volna az ajtóhoz ment, azzal a céllal, hogy bezárja azt.

Vonallá préselte az ajkait. Nem volt kulcs a zárban.

Gondterhelten felsóhajtott, majd végül nem hagyva, hogy az idegesség túlzottan eluralkodjon felette sietősen átöltözött.

Sokkal kényelmesebben érzete magát az új öltözékében, noha a nadrág nagynak bizonyult, az öv miatt ezt nem bánta, sőt kimondottan örült, hogy az nem simult teljes mértékben a testére. A bakancs se volt pontosan a mérete, de jobb volt, mint a semmi.

A tükör elé lépve bizonytalanul végigmérte magát. Nem festett szörnyen, mi több egész tűrhető volt a kinézete.

Fogalma sem volt róla, hogy mennyi lehet az idő, hogy mennyit pazarolt merengéssel, de ha Dis nagyon meg akarja találni, úgy gondolta, hogy meg is fogja, szóval egy pillanatig sem habozva tovább, elszánta magát és kilépett a folyosóra.

Sehol egy lélek.

Nem tudta, hogy ennek örülnie kellene-e, vagy sem. Nem tudta, hogy akibe bele futhat az barát vagy ellenség lesz-e, ahogy azt sem, hogy mekkora ez a hely. Lehet, hogy mégiscsak meg kellett volna kérnie Dis-t arra, hogy vezesse körbe, mivel nem akart semmilyen olyan helyiségbe benyitni, ahova nem kellett volna, legalábbis egyedüli nőként biztosan nem.

Bármikor könnyedén egy pillanatnyi habozás nélkül rávetette volna magát bármely férfira, de úgy érezte a lehető legrosszabb dolog lenne rögvest tüzet szítani. Abba bele sem gondolva, hogy mi lenne, ha az ellenfele erősebb lenne nála. Nem néhány ütéstől félt. Nem. Annál sokkal rosszabb dolgokat is megtehettek volna vele. Egy percig sem kételkedett abban, hogy vannak itt bőségesen olyanok, akikből ez bőven kitelik.

Nesztelen léptekkel haladt a folyosón, figyelve az ajtókat, melyek egytől-egyig ugyanúgy festettek. Volt egy olyan sejtése, hogy ez az egységesség ugyanolyan helyiségekre utal, szobákra, mint amilyen az övé is volt.