𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

48.fejezet

Miután Dis elment, Aila ugyanúgy bezárva magára maradt. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi az idő, bár úgy tippelte, hogy már éjszaka lehet. Nem is tudta, hogy percekkel, vagy esetleg már órákkal ezelőtt volt-e, mikor elhaltak a folyosón a léptek. Már egy ideje csend volt, néma csend. Álmos, fáradt és kimerült volt, de nem mert aludni. Félt, hogy ha egy pillanatig is öntudatlan állapotba kerül, megtörténik a baj.

Mindez ellenére eloltotta a gyertyák többségét, mindösszesen csak egyet hagyva égve az asztala sarkában. Elfeküdt az ágyán, egy ideig csak csendesen a plafont bámulva, a gondolataiba merülve. Aztán a fal felé fordult, szorosan átölelve a takaróját, azt mondogatva magában, hogy minden rendben lesz.

Nem tudott már hinni a szavakban. Lehunyta a szemeit, de ha akart se lett volna képes elaludni. Egyszerűen tenni akart valamit és hiába a fáradtság, az agya csak pörgött és pörgött.

Váratlanul fuvallatot érzett. Kialudt az utolsó gyertya lángja. A lány teste megfeszült. Nem hallotta a zár kattanását, de biztos volt benne, hogy nyitva állt a szobája ajtaja. Aztán meghallotta a lépteket. Az ismerős magassarkú kopogását. Pedig a férfi be tudott volna jönni nesztelenül is. Nem, a tudtára akarta adni, hogy itt van. Aila nem mozdult. Lehunyva tartotta a szemeit, miközben igyekezett szabályosan lélegezni, közben készen bármiféle támadásra vagy hárításra.

Érezte ahogy besüpped mellette az ágy, a szíve pedig egyre hevesebben kalapált. Majd halk matatás, s hallotta ahogy Damon a cipőit a földre helyezi. Nem értette mi történik, de továbbra sem mozdult.

Aztán a férfi teste hátulról hozzá simult, Aila pedig levegőt sem mert venni. Damon egyik kezével lassan átkarolta őt, miközben ajkait gyengéden a lány fedetlen bőrére nyomta. Aila kezei ökölbe szorultak.

- Sajnálom. – A férfi a fülébe suttogott, miközben a hüvelykujjával körkörös mozdulatokat írt le a lány alhasán. Aila az ajkaiba harapott. Damon illata az orrába férkőzött, de ezúttal inkább fojtogatónak, mint sem kellemesnek érezte azt. – Sajnálom, Aila – ismételte, de a lány csak némán, mozdulatlanul feküdt ott. A férfi mély levegőt vett. – Tudod, soha nem mondtam, de büszke vagyok rád... Nagyon sokat fejlődtél, nagyon rövid idő alatt. Sajnálom, hogy így alakult, hogy ezt tettem. Tudom, hogy nem fogsz megbocsátani, tudom, hogy ezek után te ismét csak... nos, azt hiszem, hogy... utálsz. – Egyre inkább nehezére esett kimondani a szavakat. Nagyot nyelt. – Nem szeretnélek elveszíteni, Aila – A lány szemébe könnyek szöktek. Ujjai görcsösen markolták takarója anyagát.

- Felejts el – suttogta Aila alig hallhatóan. – Vége. Megtudtad. Nincs többé mit titkolnom, nincs semmi különleges vagy érdekes bennem. Nincsenek képességeim, félig ember vagyok, gyengébb, mint itt bárki más, és nem utolsó sorban egy nő. Egy hasztalan, semmitérő, gyenge nő. – Fájt kimondani a szavakat. Nem vélekedett így magáról, mégis ez is az igazság részét képezte. Ez volt a rájuk aggatott bélyeg. És csak reménykedett benne, hogy valóban több volt ennél. – Haza szeretnék menni. Nem vagyok többé hasznodra.

- Nem, Aila. Nem mész sehova. – Damon teljesen higgadtan mondta ki a szavakat, szinte barátságos hangnem, de a lány könnyei ettől csak még jobban folytak.

- D-Damon...

- Shh... - csitította a férfi szorosabban ölelve őt, majd a füle mögé csókot nyomva suttogva folytatta – Bármi is lesz most, bárhogy is alakul, kérlek, áruld el, ha valóban ennyi volt ez köztünk, ha valóban vége van, te valaha... szerettél te engem valaha? – Aila-t teljesen váratlanul érte a kérdés.

- H-hogy? – hebegte levegő után kapva.

- Szerettél te valaha engem Aila? – ismételte ismét a férfi ezúttal fojtott dühvel a hangjában. A lány döbbenten pislogott maga elé.