𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

32.fejezet

Aila az éjszakára visszatért a Szellemváros elhagyatott épületei közé, de így sötétben valahogy nyomasztó volt oda visszamenni, a korom sötétség csak a fölé magasodó árnyakat engedte látni. Semmi fényforrás nem volt, hisz a lány nem mert semmit sem meggyújtani fény gyanánt, kockázatos lett volna magára hívni egy tiltott területen a figyelmet és rengeteg minden lángra is kaphatott volna itt egy fáklyától. Viszont így a környék szörnyen ijesztő volt. Mintha az árnyak összesúgtak volna körülötte, mintha rá mutatnának, vádolnák. Úgy érezte, hogy nincs egyedül, az érzés pedig nem volt megalapozatlan. Aznap rengetegen meghaltak itt.

Aila tisztán emlékezett arra a pillanatra amikor megkérdezte a gyönyörű barna hajú nőtől, akire mindig is egyfajta példaképként tekintett:

Mégis miért mi? Mi tehettünk az egészről?

A nő pedig együttérzően, fájdalmasan elmosolyodott, s szorosan magához vonta a könnyes arcú kislányt, s egészen addig nem is engedte őt el, amíg a lány már képtelen volt több könnycseppet hullatni. Amikor már elaludt a vállán.

Soha nem felejti el azt az éjszakát. Álmukban érte őket a támadás, s a mai napig nem értette, nem tudta meg az okot, hogy mégis miért történt mindez. Soha nem árulták el neki, hiába kérdezgette, hiába könyörgött érte. Azt mondták, hogy az ő érdekében nem teszik. Aila mára pedig már tudta, biztos volt ennek az okában: Azért, mert aznap éjjel sokan másokkal együtt neki is meg kellett volna halnia. Meg akarták ölni őt.

Sok helyen még ma is vérfoltok színezték be az elhagyatott házakat, a széttúrt ágyakat, noha a holttestek már sehol sem voltak. Aila igyekezett kerülni ezeket az épületeket, igyekezett olyat keresni, amelyben aznap éjjel valamilyen ok folytán nem tartózkodtak.

Vacogva bújt be a porlepte takaró alá. Tudta, hogy egyébként sem fog tudni egy könnyen elaludni, és csak rosszabb volt ezen a helyen megkísérelni ezt. Talán jobb lett volna, ha Landor kényelmes ágyát választja, s hagyja, hogy a férfi test melege tartsa az éjjelre melegen, nem ez a semmit érő rongy.

Holnap el fog menni innen, a lehető legmesszebbre és soha nem néz vissza. Soha többet nem jön ide.

Éhes volt s az alkohol se ontotta szomját. Volt nála néhány darab arany, melyből azért valami eleséget tudott volna venni, de a maga biztonsága érdekében jobbnak érezte azt, ha ezt mind inkább fegyverre költi. Egy íjra és nyílvesszőkre. Holnap elmegy vadászni és egy erdőben tölti az éjszakát, talán már komolyabb elképzeléssel a jövőt illetően.

*

- Nyugtalanít, hogy vacsorára hívtál a történtek után – pillantott Ayden bizonytalanul ez éppen magának bort töltő férfira, ki csak elmosolyodott.

- Rég beszélgettünk – válaszolta erre Damon.

- Mivel nem vagyok több bármely másik katonádnál.

- Tudod jól, hogy ez nem igaz – rázta meg a fejét a férfi, egy pillanatra Ayden kék szemeibe nézve.

De Ayden ezt nem így gondolta. Sőt mi több az átlagos katonáinál is kevesebbre tartotta magát. Elvégre őt csak befogadták, nem tett semmit azért, hogy kiérdemelje a kiképzést. Csak jókor volt jó helyen.

- És nem is vagy kevesebb itt senkinél, Ayden – figyelmeztette Damon, leolvasva minden érzelmet a férfi arcáról. Ayden felsóhajtott.

- Miről szeretnél beszélgetni Damon? Aila-ról? Mert akkor hagyjuk a formaságokat. Csak mondd ezt – Damon tekintete megváltozott, Ayden arcára pedig fájdalmas mosoly húzódott.

Hát persze...

- Mondd, mégis mit kedvelsz annyira benne? – kérdezte Ayden értetlenül – Utolsó emlékeim szerint megpróbált megölni, többször is... - A vele szemben ülő férfi elmosolyodott.