𝐕𝐄𝐍𝐆𝐄𝐀𝐍𝐂𝐄 | Bosszú I.

40.fejezet

Aila a gondolataiba merülve bámulta a fekete, csillagokkal teli égboltot. Különösen tiszta volt az idő. Abban a kis eldugott helyiségben ücsörgött, melyet annak idején Ayden mutatott neki, az egyetlen ablakkal ellátott helyiség odalent.

Eloltotta a fáklyákat, hogy a legtisztábban láthasson odakint, odalent és odafent mindent. A város és az égbolt fényeit.

A szüleire gondolt. Némán bocsánatot kért, még ha tudta, hogy nem is hallhatják. Bocsánatot mindenért, de legfőképp azért, amiért engedte magának, hogy beleszeressen Damon-be, amiért nem volt elég erős s hagyta, hogy az ellenség legyen a menedéke. Már nem tudta bánni az érzést, elfogadta és tudta, hogy a szülei is azt szeretnék, hogy boldog legyen. Azt kívánta bárcsak itt lehetnének, bárcsak elmesélhetné nekik mennyi mindent történt vele és elmondhatná, hogy mennyire szereti őket.

Egy kósza könnycsepp gördült le az arcán.

Itt, a sötétben úgy érezte, hogy nem baj, ha egy kicsit hagyja félrecsúszni az álarcot. Úgy érezte, hogy itt biztonságban van, nem láthatja senki.

Mintha az életének egy szakaszát zárta volna le ezzel. Minden megváltozott. Az elvei, az amiért mindig is élt és küzdött megváltozott, már mást látott és érzett fontosnak.

Már csak egy dolog volt hátra, egy olyan kérdés amelyre minden áron tudni akarta a választ, melyre mindig is tudni akarta, de soha senki nem mondta el neki. Azzal a címszóval, hogy az ő érdekében teszik ezt. Megpróbált felkészülni a legrosszabbra, de elképzelni sem tudta, hogy miről lehet szó. Abban viszont biztos volt, hogy amint megtudta az igazat, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy azt rejtve tartsa. De csak úgy gondoskodhat annak az örökre rejtve maradásáról, ha tudja azt, hogy tudjon az ellen tenni, hogy kiderülhessen, amennyiben úgy alakulnának a dolgok.

- Aila – A lányt váratlanul érte a férfi hangja, de nem rezzent össze, ellenben elmosolyodva hátrapillantott, a kintről beszűrődő holdfényben pedig kirajzolódott a felé közeledő férfi képe.

- Ayden, merre jártál az elmúlt napokban? – kérdezte kíváncsian, hisz bár ő maga is elég elfoglalt volt, a férfit az edzéseken sem látta.

- Bellamy birtokain töltöttem néhány napot – Aila mindent tudóan elmosolyodott, eközben pedig Ayden helyet foglalt mellette.

- Na és közted és Damon között – mutogatott zavartan – Történt valami? – döntötte oldalra a fejét, olyan tekintettel, mint aki tud valamit. Pedig Aila-nak nem rémlett, hogy említette volna, hogy közelebb kerültek egymáshoz. Nem is tudta, hogy vázolja fel a történteket, elvégre Ayden-ről nem feltétlen szoktak ilyen témában beszélgetni.

- Sok minden – válaszolta végül – Talán túlzottan is sok minden – hunyta be szemeit s örült is a sötétségnek, mert így most a férfi nem láthatta, hogy elvörösödött az arca, ahogy emlékek idéződtek fel benne.

Négy nap és minden kerekestül felfordult...

Be kellett látnia, hogy mindösszesen ennyi idő alatt nem tudott volna beleszeretni Damon-be. Nem. Már akkor tudta, ismerte az érzést, amikor elmenekült, hisz elsősorban ezért nem akart itt maradni. Mert félt ettől az érzéstől...

- Érzem rajtad az illatát – suttogta Ayden, egy kicsit közelebb hajolva hozzá. Aila idegesen végig nyalt az ajkain, de a férfi csak elmosolyodott.

- Az, hogy most ennyire ideges vagy, jót jelent, jól sejtem, ugye? – A lány félrepillantva bólintott.

- Damon nagyon aggódott, amikor eltűntél.

- Beszéltél vele akkor? – vonta fel meglepetten Aila a szemöldökeit.

- Elvégre én voltam az, aki megmutatta neked azokat a várfalra felvezető lépcsőket. Nem mintha előbb vagy utóbb nem találtál volna rájuk.