A házi kedvenc (light femdom)

Egy megrázó igazság

- Ruby, férjhez kell menned.

- Hogy mi? - pattant föl a lány. A szemében döbbenet és düh.

- Ha hozzámész Edwin fiához, akkor biztonságban lesz a vállalat - magyarázta az anyja. - Ez az egyetlen járható út.  

Ruby egy pillanatig köpni nyelvi nem tupott, aztán csak egyetlen dolgot mondott, de azt igen nyomatékosan: - NEM! 

- De hát...hidd el, hogy nincs semmilyen más mód rá, hogy-

- Nem! 18 vagyok, az isten szerelmére, nem adhatsz el két kecskéért, mint a középkorban. Nem vagyok a tulajdonod - válaszolta a lány, nem kis felháborodással a hangjában. Tudta, hogy a szüleinek minden üzlet, de ezt az anyja sem gondolhatta komolyan. Megrendezett házasság a huszonegyedik században? Csodás, bravó. Aranymálna díjat nekik.

- Ruby, értsd meg, hogy neked és a hotelnek is a legjobbat akarom. Nem kellene ennyire kategorikusan elzárkóznod a lehetőségtől - ráncolta Samantha a homlokát. - Nem mintha lenne bárkid - tette hozzá. 

A lány csak a fejét rázta. Az anyja tudatlanságában hatalmasat tévedett, nyilván fogalma sem volt az ő magánéletéről. De még ha igaza is lett volna, az sem ok rá, hogy egész életén át ignorálja, aztán pedig eladja őt. Ezt egyszerűen nem tehette meg. Hogy volt rá képes...  

- Finn tud erről? - kérdezte Ruby villámló szemekkel. - Végig tudott a képtelen ötletetekről és nevetett rajtam a hátam mögött? 

- Nem - rázta Samantha meglepetten a fejét. - Edwin ma szólt neki. Nézd-

Ruby nem hagyta befejezni a mondatot. Épp a kifakadás szélén volt és csak egy hajszál választotta el tőle, hogy kiabálni kezdjen. - Kifelé a szobámból - mondta. A hangja olyan hideg volt, hogy egy tűzhányót is befagyasztott volna. 

- De Ruby...

- Kifelé a szobámból - ismételte a lány. - És egy szót sem szeretnék többé hallani erről!

- Márpedig kisasszony - mondta Samantha felállva. - Akár szeretnéd, akár nem, ez az egyetlen járható út, és azt hiszem tettem érted annyit életedben, hogy elvárhassam az együttműködést. Ez a család mindened. Tőlem kaptad mindened, amid van, és nem vagyok benne biztos, hogy egyedül bármit is el tudnál érni az életben. Hagyok neked gondolkodási időt, de ne hidd, hogy végeztünk - mondta Samantha, azzal kifordult az ajtón, amit Ruby erélyesen bevágott mögötte.  

A helyzet katasztrofális volt. Egy pár perc alatt a feje tetejére fordult a jövője, és nem tudta hogyan oldhatná ezt meg. Samantha szavai mélyen a szívébe vájtak. Egyedül semmije sem volt. Nem mondhatott nemet.

Futhatott sofőrök elől, megbojkottálhatta a céges estélyeket, és szidhatta a különböző hájas pénzeszsákokat a hátuk mögött. Ez mind semmit sem változtatott azon, hogy ő maga is ezüstkanállal a szájában született.  

És akik ezt az ezüstkanalat adták, könnyen el is vehették.

Miközben éppen ezen elmélkedett, valaki hármat kopogott az ajtaján. Nem mondott semmit, de az ajtó ennek ellenére kinyílt és a résben Tristan feje jelent meg. Remek, pont a legjobbkor. Rubynak éppen senkivel nem volt kedve beszélni.

- Mi az? - kérdezte a fiút, kissé harapósabban, mint szerette volna. 

- Öhm...én csak...zavarok? Ajtócsapódást hallottam. Meg akartam kérdezni mi történt. Ehmm...ha azt szeretnéd, akkor már itt sem vagyok - ajánlotta Tristan, aki nem szokta meg a lánytól az előbbi ideges hangnemet. 

Ruby megrázta a fejét - Nem történt semmi fontos csak...sürgősen el kell intéznem egy telefonhívást. Szeretnék egyedül lenni. Később beszélünk, oké?