The boy next door (TodoBaku) HUN

Tizenkilencedik nap

Halk puffanásra és hirtelen hidegre ébredtem. Kellett pár másodperc mire rájöttem, hogy az eddig takarónak használt szerelmem zuhant a mélybe és most a kanapé mellett hatalmasakat pislogva, fizikusokat megszégyenítően próbálja kielemezni a szituációt.

"Jól vagy?" néztem rá ijedten, de válasz helyett csak egy csúnya fintort kaptam.

"Mit keresel itt?" állt fel. Legalábbis próbált volna de hirtelen megszédült. Ösztönösen kaptam felé, hogy megfogjam de odébb lökte a kezem. "Ne érj hozzám!" kiáltott rám.

"Mi a fasz van?" néztem rá értetlenül.

"Én is ezt kérdezem bassza meg. Hol van Sero? És te miért vagy itt? Mondtam, hogy hagyj békén mit nem értesz ezen?"

"Na ne, ezt ne." kínomban csak halkan felnevettem. "Nem emlékszel semmire?" néztem rá.

"Mi olyan kurva vicces? Pontosan emlékszem mindenre. Minden hazugságodra." emelte fel a hangját. "Mindenre, amit tettél. Hol a francba van Sero?" nézett körbe a lakásban és idegesen járkálni kezdett.

"Újra fogalmazom a kérdést és higgadj már le a picsába." álltam fel. Rohadtul kezdett idegesíteni ahova tart a beszélgetésünk. "Nem emlékszel semmire a tegnap estéből?"

Egy pillanatra elgondolkodott és megállt.

"Nem ez a lényeg hanem az, hogy miért vagy még mindig itt?" nézett rám szúrós tekintettel.

"Chh.. tudod mit? Baszd meg. Nem érdekel. Hívd fel az idióta kis haverod és kérdezd meg tőle, hogy mi történt tegnap. De rám ne számíts ha újra... hagyjuk." mosolyogtam rá. "Mentem csá." intettem majd elegánsan távoztam egy ajtócsapás kíséretében.

"Ne csapkod már az ajtót hajnalban te paraszt!" hallatszódott az egyik lakásból egy emelettel lentebbről.

"Dugulj el." sziszegtem magam elé. Még ahhoz se volt kedvem, hogy visszaüvöltsek. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy megint ez történik. Mi a faszom baja van a világnak velem? Mégis miért nem tehetünk végre pontot ennek az ügynek a végére és lehetünk újra együtt.

Elővettem a kulcsaim és, hogy a szomszédjaim kedvében járjak a saját bejárati ajtómat is olyan hangosan csaptam be, ahogy csak tudtam.

"Ezt egyszerűen nem hiszem el." túrtam bele a hajamba. A konyhába sétáltam és csináltam magamnak egy kávét. Közben újra meg újra lejátszottam magam előtt a tegnap estét. Ahogy Sero a falhoz nyomta Todorokit, ahogy a gyönyörű szemei csillogtak a könnytől de mozdulni sem bírt. Ökölbe szorult a kezem. Az a nyomorult. Ha még egyszer meglátom megölöm.

"És mindezek után nekem mondja, hogy hagyjam békén?" dühösen az asztalra csaptam. Igazságtalannak éreztem a szituációt. Persze tudom, hibáztam. De mi ez ahhoz képest, hogy az a vadbarom megakarta erőszakolni? Vagy az erőszak oké csak a mással való baszás nem? Mit akar menjek át és erőszakoljak meg?

"Persze Katsuki az tényleg kurva sokat javítani a helyzeten." vágtam magam fejbe. 

Felkaptam a kávés bögrém és bevonultam a nappaliba. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Shotot nem. Őt egyszerűen nem tudtam. Végül kínjaim közt elnyomott az álom.

Halk kopogásra riadtam nem sokkal később. Legalábbis azt hittem nem telt el sok idő de az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy átaludtam az egész napot és már este hét volt.

Újabb kopogás.

"Bakugo?" hallottam szerelmem halk hangját kintről. "Engedj be kérlek."

Remek. Házhoz jön a pofon.

Kinyitottam az ajtót és felhúzott szemöldökkel megtámaszkodtam a gyönyörűség előtt.

"Bemehetek?" kérdezte halkan.

Sóhajtottam majd elálltam az útjából, hogy bejöhessen. Némán a kanapéhoz sétált majd a szemembe se nézve leült és a pulcsija ujjával kezdett játszani.

"Figyelj, tudom ez most önzőn fog hangzani de bármennyire is szeretem a látványod elég kellemetlen a jelenléted így kérlek fogd rövidre és utána hagyj tovább szenvedni." fontam keresztbe a karjaim és türelmetlenül néztem rá.

"Én..." kezdte. "Bocsánatot szerettem volna kérni a reggeli viselkedésemért." nézett a szemembe.

"Oké bocsánatkérés elfogadva. Ennyi?" néztem rá ridegen bármennyire is nehezemre esett.

"Eszembe jutott minden. Én... emlékszem mindenre." a hangja elcsuklott és csak egy hajszál választotta el attól, hogy sírni kezdjen.

"Remek." mondtam csak ennyit. Nem tudtam mit kéne tennem. Szívem szerint magamhoz öleltem volna és soha többé el sem engedem, de féltem megtenni.

Pár percig néma csend telepedett ránk majd a világ legostobább mondata hagyta el a szám:

"Legyünk barátok, kezdjük újra." szép munka Katsuki. Képzeletben a falba csapkodtam a fejem. Ki a fasz akar a barátja lenni? A szerelmét akarom nem a barátságát.

Lassan rám emelte a tekintetét és egy szomorú mosoly jelent meg az arcán.

"Igen. Azt hiszem az lesz a legjobb." mondta és felállt. "Legyünk barátok." az ajtóhoz sétált. Még szóra nyitotta a száját de végül nem mondott semmit csak távozott.

Csodálatos.

Így telt a tizenkilencedik napom az új albérletben.