Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

2. rész

Szunnyadó elmém kényszerűen emelkedett felül az álmon, amiben hosszú ideig elmerült. 

Kényelmetlen érzésre, ólom nehezen nyílt a szemhéjam. A pilláim résein keresztül zavaró világosság szökött át, a vakító neonfény gyilkos gyorsasággal hatolt az agyamba. 

Hibernációs kapszulám rendeltetésszerűen működött és ébresztett a kijelölt időben. Automatikusan kinyílt az átlátszó teteje felettem, utat engedve a hideg levegőnek, amit a tágas terem keringtetője mozgatott, és mintha csak lerántották volna rólam a meleg takarómat, reflexszerűen összegömbölyödve húztam fel a csupasz lábaimat és karoltam át őket.

– Még öt percet, Anyu! – motyogtam kómásan de ahogy felfogtam szavaim jelentését, elmosolyogtam magam és fáradtan felültem. Ujjaimmal hátra fésültem rózsaszín árnyalatú hajamat, miközben remegő térdekkel kimásztam az ágyamból.

Tekintetemmel pásztáztam a Medbay végében helyet foglaló tíz ágyat. Remekül működött mind és kinyílt állapotban várta, hogy a gazdáik végre magukhoz térjenek. Kábán ültek fel a társaim sorban és ahogy szedték össze magukat, úgy néztünk kíváncsian egymáson végig. Egyikünk sem látta még a másikat azelőtt, mivel az alapkiképzést mindenki máshol végezte el és a speciális továbbképzésen egyikünk sem vett részt. Nem volt rá szükség. 

A Skeld, az Egyesült Földkormány, teljesen automata, a legkorszerűbb, legújabb technikával ellátott önműködő űrhajója. Nekünk semmi dolgunk vele, nem is azért vagyunk itt. A mi feladatunk csupán annyi, hogy épségbe leszállítsuk a Pólusra a fontos rakományt, ami a Storageban várja, hogy lepakoljuk és előkészüljünk az utánunk érkező fontosabb embereknek.

Különféle zseniális kutatók, magas tudású professzorok, válogatott tudósok számára visszük a sok doboznyi műszert, gépet, alkatrészt. Ők a szakmájuk krémje, mi meg hát, inkább csak olyasfajta kíváncsi önkéntesek vagyunk, akik elsők között szeretnék látni az újonnan felfedezett bolygót és cserébe hajlandóak elvégeznek mindenféle egyszerű feladatot. Szimpla egy diplomás és kétkezi munkás emberekre mindig szükség van, hogy legyen, aki irányítja a robotokat.

Táskámból kivettem a névre szóló egyen kezeslábasomat, amit felvettem a toppomra és a testre simulós rövid nacimra, majd bebújtam az acélbetétes bakancsomba. Elsőként készültem el és teremben lévő csapokhoz sétáltam. Az egyiknél alaposan megmostam az arcomat, kiöblítettem a számat, majd két oldalra a fejem tetejére szorosan felgumiztam a hajamat, mintha két puncsos fánk ragadt volna rám, ettől rögtön jobb kedvem lett. Kiskoromban Anya, mindig így zabolázta meg a rakoncátlan tincseimet. Mire végeztem vele, már mindenki kész volt és együtt elindultunk a Cafeteria felé.

A középső körasztalhoz ültünk le, miután mindenki elkészített magának valami csodálatos ízű instant kaját majd alig két falat után, az egyikünk megszólalt.

– Fuuuh! – látványosan kirázta a hideg. – Íze, az schiet! Tietek is szar, jä? – kérdezte a kék szemű, világítóan szőke fiatal férfi, német területi akcentussal. Ahogy ezt kimondta, mindenkinek mosoly terült szét az arcán és az álmoskás fejük helyett, némi érdeklődést véltem felfedezni rajtuk.

– Hát, az enyém egész jó! Tejszínes csirke püré! Ha szeretnéd, megkóstolhatod! – válaszolt kedvesen a mellette ülő vörösesszőke lány, aki nagyon cukinak és törékenynek tűnt. Fiú felé nyújtotta a pépjét, aki vett belőle egy falatot és hálásan, kissé elnagyoltan ezerszer megköszönte a lánynak. Ahogy ez a jelenet lejátszódott, próbáltam a rózsaszínű szívószálasom mögé rejteni a vigyorgásomat és lesütött szemmel vizslattam végig újra és újra a társaimat. Egyik ilyen pillantásnál összeakadt a tekintetünk egy sráccal, aki ugyanúgy próbálta visszafojtani a nevetését és így, hogy először találkozott a tekintetünk, rögtön feltűnt a gyönyörű méregzöld szempár. Pár másodpercig néztük egymást majd zavaromban jobbnak láttam, ha veszettül elkezdem inkább tanulmányozni a tasakomra ráírt lejárati dátumot. Jól van, ez még úgy száz évig nem fog megromlani!