Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

39. rész

 Borzasztó nagy hibát követett el, hogy nem ölt meg rögtön, vagy igazából nekem szerencse! Igen! Szerencsés vagyok, hogy David annyira hülye, hogy nem jegyezte meg, hogy fotografikus memóriám van, vagy azért, hogy nem vette el a karLexemet, csak azért, hogy még egy kicsit kínozhasson a halálom előtt, vagy azért, mert végig látványosan Ye-re támaszkodtam a tech tudással kapcsolatban és így nem realizálódott benne, hogy pont annyira értek a programozáshoz, mint Ye...

Davidet a biometrika adataival együtt kibannoltam a rendszerből. Most már nem lesz képes semmilyen trükkre. Nem volt szükségem nagy utolsó szavakra, sem búcsúra tőle, csak azt akartam, hogy még időben rájöjjön, hogy erre nagyon rácseszett. Megmondtam Azure fájdalmas halálakor, hogy ezt nem ússza meg és erre az életemet tettem fel.

Már az ajtó előtt állt, viccesen magyarázott arról, hogy engedjem be, meg ha Jet-el akarok lenni teljesen megért de közben a karLexét elmélyülten nyomkodta, hátha be tud jutni.

– Hé David! – döntöttem a falnak a fejem és végtelenül fáradt lettem. Ez az egész teljesen kimerített. Már csak azt akarom, hogy vége legyen de előtte... – Hallasz, ugye? – és kintről csak a csönd volt a válasz. – Pont annyira volt könnyű átverni téged, mint amennyire Te vertél át engem... – köhögni kezdtem, amitől felnyögtem de kint még mindig csak csönd volt. – Abban a kapszulában csak szén van. Az igazit eldugtam. Menj keresd meg! – kezdtem el kárörvendően nevetni. Igaz gyengén, és színtelenül, de ez most igazán jólesett.

A válaszra sem kellett sokat várni. Vélhetően a földhöz vágódó üvegcse szilánkjai hangját hallottam, miközben egy sor káromkodástól zenget a folyosó, majd a fém ajtón töltötte ki a dühét. Talán be akar jutni, hogy szóra bírjon, vajon merre tettem el, ezen az irtózatosan nagy hajón?

Mosolyra rándultak az arcizmaim, ahogy a melltartómból előkotortam a kapszulába zárt Nanorobotokat. Még utoljára megnéztem az unobtainium obszidiánhoz hasonló mélyről jövő csillogását és tudtam, hogy nem húzhatom már sokáig. Markomba zárva rányomtam az Oxigén leállítására, ami villogó fénnyel jelezte működésének leállását. Az itteni szellőző lezárt és nem keringette tovább a megmaradt levegőt, a többi helységben is automatikusan elkezdett csökkenni, ami így hamar elfogy és egészen biztos, hogy nem fog a Pólusig kitartani.

David pánikszerűen elszaladt, logikusan az Adminban mehetett, hogy újraindítsa az oxigént. Majd csak ott fog szembesülni vele, hogy ahhoz két ember kell... Hát David, a soha viszont nem látásra.

Egyre gyengébben meredtem a szemmagasságban lévő hatalmas szellőző rendszer bejáratára és az jutott eszembe, hogy a csövek olyan nagyok, hogy egy ember simán elfér bennük, és minden helységbe elvezetnek. Talán így tudták kijátszani az ajtó nyitási naplót... de végül is már mindegy. Már nem számít.

Vagy talán mégis számít?

Ki kell tartanom még egy kicsit. Már nem sokáig, csak addig, amíg marad bennem vér.

Megnyitottam a kommunikációs panelt a karLexen és elindítottam a videót. Most, hogy már nem blokkolja semmi a jelet, hamarosan megkapja a Mira és talán a figyelmeztetéssel, meg tudok menteni valakit. Bárkit, bármelyik hajón...

– Itt Dr. Rose Pink, a Skeldről küldöm az utolsó jelentést... – kezdtem bele de a fájdalomtól kapkodva vettem a levegőt, ahogy a nyirkos tarkómon végigfolyt a verejték. Darabosan, de érthetően, nem szó szerint, elmondtam a történéseket és a mögötte meghúzódó földi szektás szálat. Legjelentősebb tényeket elmondva, a végére nem maradt más csak a végszó. – ...és úgy vélem azzal, hogy bizonyítottan sikerült megalkotnom a gyógymódot, a családom törlesztette az adósságát! Tisztában vagyok azzal, hogy ezt az állapotot, amit a vírus idézett elő nem jó, de amiben százötven éve éltek az emberek, az egyenesen katasztrofális volt. Kérem, könyörgöm, találják meg az egyensúlyt... Hogy ne legyen hiábavaló a halálunk... – fejeztem be, már teljesen kiszáradt szájjal, és a szomjúság gyötörni kezdett.