Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

20. rész

 – Nem lesz semmi baj! Próbálj megnyugodni! – szorítottam le, de segítség kellett. Davidre néztem és tudta mit akarok, rögtön lefogta a vállait. Azure életjeleit kezdtem el mérni és annyira koncentráltam, hogy kizártam mindenkit, meg sem hallottam a kijelentésemre reagáló csapatunk, értetlenségükben feltett kérdéseit.

Veszettül gondolkoztam mert minden perc számít de nem értettem mi történt ilyen hirtelen. Fejfájás, hányás, gyengeség és most már a pulzusa is esik...

– Hilfe! Nich... nem kapok... – suttogta gyengén, ahogy kapkodta a levegőt.

Közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban halljam, amit mond és ahogy rám lehelt, összeállt a kép.

– Mandula illata van!!! – kiáltottam fel, mintha ezzel bármit megmagyaráztam volna de biztos voltam benne, hogy egy ember érteni fogja. Maroon ezt hallva, futásnak eredt. – Az orvosi szobából a nátrium-nitrit kell! Azonnal! – és segélykérően hátra pillantottam azokra, akik tanácstalanul csak álldogáltak. – Most! Keressétek! – sürgettem őket, mire még Jet, Cloud is elindult.

Azure öntudatlan állapotban, alig hallhatóan, zavartan beszélt hozzám az anyanyelvén még pár szót, majd elvesztette az eszméletét.

Lélegeztetni kezdtem és szíve még kitartóan küzdött. Tudom, hogy a végsőkig kifog tartani, hisz azt mondta nekem az előbb, hogy nem akar meghalni... 

Ide ér a hörgőtágító, beadom neki és Azure jól lesz. Igen, újra együtt fogunk hülyéskedni és még hallani fogom a borzalmas akcentusát is. Kérlek Azure! Ne add fel!

Ahogy küzdöttem érte és a másodpercek csiga lassúsággal teltek, az emlékek feltörtek bennem és magam előtt láttam Anyát, akiért pont így küzdöttek. Tehetetlenül tudtam csak nézni, ahogy többször újraélesztik a kórházban.

– Hol van már?! – kérdeztem kétségbeesetten és ütemesen fújtam be Azure tüdejébe az éltető oxigént.

David most már csak ült Azure fejénél és sápadtan nézte végig, ahogy kínlódok. Az egy percből 5 lett, majd 6, és végre futás ütemes rezgését éreztem a fém lemezen, amin térdeltem.

– Itt van! – kiáltott már messziről Maroon. – Felszívtam az egész ampullát a tűbe. – magyarázta és a kezembe nyomva láttam, hogy többet hozott.

Belefecskendeztem Azure vénájába a megfelelő mennyiséget és tovább folytattam az imádkozást. Csak most hasson időbe! Csak most az egyszer!

De a szíve még azelőtt elfáradt, hogy igazán esélye lett volna. Súlyos és hosszú percek múlva sem hagytam abba a szívmasszázs ütemes préselését. Persze, tisztában voltam azzal, hogy el kellene engednem, mivel menthetetlen már de még akartam, nagyon akartam...

– Hé Pinky, – szólt tétován Maroon.

– Nem! Nem hagyom abba! – vágtam rá és leszámoltam a 30 mellkaskompressziót.

– A cianid a sejtlégzést bénítja... – folytatta.

– Tudom! Azért lélegeztetem! – fújtam be 2 adag levegőt, Azure elernyedt tüdejébe.

– A citotoxikus hypoxia már károsította a szívizmát...

– NEM! Menni fog!

– Nem fogod tudni újra beindítani a ketyegőjét!

Ezt a tényt hallva, elöntött a düh és kikelve magamból, könnyes szemmel felpattantam.

– Az Isten verje meg a gyilkost! Bárki is az közületek, ezt nem fogja megúszni! – üvöltöztem a lesújtott társaimnak. – Az életemre esküszöm, hogy ezért megfizet!!! – töröltem meg az arcom és az egyik félreeső sarok felé vettem az irányt, hogy a dühömet csillapítsam.

 Ye utánam jött de David még mindig Azure fejénél térdelt. Meredten nézte szőke barátját, mély sóhajtások mellett.

– Pinky! Nyugodj meg! – darálta a sokkos lány nekem, meg talán magának is. – Szedd össze magad! Koncentrálnod kell!

– Tudom! Tudom... – járkáltam feldúltan fől és le.