Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

34. rész

 A boldogságtól majdnem sírni kezdtem de tudtam, hogy még egy sor átfogó tesztet el kell végeznem és ha azoknak is meglesz az eredménye, na majd akkor ünneplek. Bár Anya is itt lenne, hogy velem örüljön! Itt van a kezemben a kitartó munkánk gyümölcse. Hihetetlen!

A roppant elmélyült várakozás mellett, tervezni kezdtem fejben, hogy holnap még leszállás előtt milyen típusú vizsgálatokat fogok elvégezni, aztán két plafon nézegetés között, közeledő lépéseket hallottam és egy pillanattal később már úgy néztem ki, mint aki rettentően csinál valamit, majd ahogy bekukkantott David, mosollyal az arcomon hagytam abba a nem létező dolgomat.

– Szia! Végeztél?

– Igen, mindjárt... csak még pár perc és fel tudom tölteni az adatokat... – és mire kimondtam, pittyegni kezdett a gép. Az eredmények önmagukért beszéltek és ettől újra feldobódtam, két mozdulattal felküldtem az adatokat a Skeld tárhelyére.

– Jó hírek? Jól áll neked ha mosolyogsz! – és egy lépést beljebb jött.

– Igen. Köszi. – vörösödtem el, és újra rám telepedett a nyugtalanság, hogy csak kettesben vagyunk. – Őőő, épp meg akartam nézni Ye-t... – próbáltam valami kifogást találni, hogy ne maradjunk így. Nem értem mi üt ilyenkor belém, de ezzel a folytonos meneküléssel kezdenem kéne valamit.

– Jó ötlet! Menjünk együtt! – vidult fel és a folyósokon végig szorosan mellettem jött. Megállás nélkül beszélgettünk és még akkor sem akartuk abbahagyni, amikor Ye-t, a COM-ban megtaláltuk. 

A monitor elé, az asztalra borulva, mozdulatlanul feküdt.

Mindkettőnk arcán a mosoly villámgyorsan átváltott aggódásba és ahogy beléptem a szobában, felkiáltottam.

– YE!!! – mire a vékony lány megrezzenve felemelte a fejét és tovább írt valamit a gépen, majd kómás fejjel csak annyit mondott.

– Nem aludtam. Csináltam.

A szívem majd kiugrott a helyéről és legszívesebben fejen kólintottam volna, hogy másra hozza legközelebb a frászt.

– Normális vagy, hogy így itt alszol? Tudod, hogy nézett ez ki???

Ye rám pillantott és csak annyit dörmögött az orra alá.

– Bocsi.

David elkezdett nevetni és én sem bírtam ki, hogy tovább morcos legyek a lányra, aki épp kidörzsölte a szeméből a fáradtságot.

– A kapszula az aminek gondoltam, szóval én végeztem mára. Te haladtál valamit? – kérdeztem.

– Hááát igen, de még mindig nincs kapcsolat. Azt hittem Cloud karLexén lévő program blokkolta a jelet... De a naplókban nem találtam a módosításokat a programján, szóval, ha volt is hackkelés, semmi nyoma nincs és őszintén, már túl messze jár... Már rég meg kellett volna szűnnie a zavarásnak. Ahh, nem tudom... Pedig más probléma meg nem lehet... Minden rendben, minden kimenettel.

– Esetleg nem lehet, hogy a törmelék levitt a hajóról valami alkatrészt? – kérdezte David érdeklődve és felettébb cuki volt, hogy abban reménykedett, hogy olyat mond, amire két zseni, még nem gondolt...

– A rádió antennánk is megvan, más meg nemigen kell... Szóval, még gondolkozom rajta. – fejezte be Ye csüggedten.

– Talán most inkább pihenhetnétek pár órát, mondjuk a saját ágyainkba is aludhatnánk már. – dobta fel a témát David. – Mert mindketten irtó rosszul néztek ki... – mosolyodott el ismét és erre csak nevetve rázni kezdtem a fejem.

– Csak pont annyira mint Te! – kérte ki magának Ye. – De, ez lehet az első jó ötleted, köszönjük David.

 A srác tovább nevetett, miközben elindult de nem a szobája felé.

– Hová mész? – szaladtam utána és egy pillanatra hozzádőltem a felkarjához.

– Csak el kell zárnom a locsolót. – mondta és a szeme sarkából rám somolygott. – Elkísérhetsz ha akarsz...

– Oké, jó. – pirosodtam el a közelsége miatt és a zavarom a O2-ig kitartott. A virágok újra elámítottak és ebben a bizonytalan időszakban, bizonyosságot sugalltak.