Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

28. rész

 A hitemből kitérve, átvergődtem a Shieldsbe és Jet megállás nélkül lövöldözte a felénk tartó törmeléket.

– Boldogulsz egyedül? Kell Bruno! – szóltam a koncentrált sráchoz.

– Vidd! Megleszek. Tudok vigyázni magamra!

Brunonak szóltam, hogy siessen a többiekhez és mihelyst elfutott, előkaptam a lámpámat.

Jetre vetült egy pillanatra a fénye de ő ezt észre sem vette a projektor vakítása miatt és a követközé másodperben már én is visszafelé tartottam.

– Sietnünk kell! Számításaim szerint a pályánk kereszteszi roncsokat.

Tágra nyílt szemmel vágódtam be erre a hírre.

– Manuálisan át kell fordítani a folyosók falán lévő elosztótáblán a kapcsolót! – magyarázta hadarva a fiúknak Cloud. – Szét kell válnunk, hogy gyorsabban végezzünk! – mondta miközben a rázkódást most már a lámpák pislákolása is kísérte. Öten, ötfelé szaladtunk, miután pánikszerűen kiválasztottuk a célpontunkat. Cloud vállalta a közeli 2 kapcsolót, Én és Ye a Raktár és Admin előtt lévőt, Bruno az Elektricalhoz sietett és David volt a legbátrabb, a legmesszebb lévő Securityhez futott, a néhol teljesen sötét folyósokon. Aggódtam a társaimért és izgultam, hogy mindenki épségbe érjen vissza. 

Ye és én végeztünk a leghamarabb a félhomályban de visszafelé már sötétben rohantunk a Shieldsbe Cloudhoz. Szorosan haladtunk egymás mögött, nehogy elhagyjuk a másikat, amikor Ye sikoltva hirtelen elvágódott előttem, én pedig nőiesen átestem rajta.

– Ez meg mi a...! – kezdte el Ye a kezére meredve, ami ebben a gyér megvilágításban szurok feketének tűnt. Az én kezem is csúszós és ragacsos lett, ahogy tompítottam az esést. Két ujjam összemorzsolása után, vakon is megmondtam, hogy mi ez.

– Ez-ez vér... – de kié??? – Úristen!!! David! – kiáltottam fel, ahogy az ő mosolya villant be legelőször, ezzel utat engedtem a pániknak, amit az orvosin sok évig tanultam elnyomni magamba, és ebben a másfél napba csak gyűlt bennem. 

Végig azt gondoltam, hogy én nem tehetem meg, hogy pánikba essek és ha sikerül megőriznem a hidegvéremet, akkor mindent meg tudok oldani de most mint egy teljesen hétköznapi ember, csak a srácra tudtam gondolni, aki talán itt fekszik valahol, a segítségemet várva, de ebben a sötétségbe nem látok semmit. Tapogattam a földet keresve a testet, miközben Ye fennhangon próbált nyugtatni engem, de nem igazán segített, majd a következő pillanatba messziről nehéz lépések rezgését éreztem a tenyerem alatt és a nevemet ismételgette valaki, aki az Elektrical felől érkezett. Egyre közelebb ért hozzánk és felismertem a hangot.

– David! – kiáltottam fel megkönnyebbülve, ahogy a hang irányába kezdtem először négykézláb, majd esetlenül felállva haladni. A fény először az egyik folyóson, majd a másikon is kezdett helyre állni de ezt ésszel, csak akkor fogtam fel, amikor Davidbe csimpaszkodva, szorosan átölelve, egy hosszú másodperc után kinyitottam a szemem.

– Pinky! Jól vagy? Ez vér? TE vérzel? Megsérültél? – kérdezte, erősen egymásba kapaszkodva.

– Nem! Nem! Azt hittem, hogy a Tiéd... – remegett meg a hangom.

– Pánikba estem, amikor meghallottam a sikolyt... Ne váljunk szét még egyszer...

Bólogattam párat és ahogy a stressz szintem lejjebb ment, eszembe jutott a barátnőm, aki a falnak hátrálva gubbasztott a földön. Meredten nézett valamit, és ziháló hangja a csöndben jól hallható volt.

– Ye! – és ahogy odamentem hozzá, láttam a vértócsát, amiben elcsúsztunk és hogy honnan folyt oda. 

Csak egy méterre feküdt tőlünk Bruno. A legmagasabb polcról, egy nagyobb doboz ráesett az ácsra. Végzetes volt számára, ehhez közelebb sem kellett mennem. 

Felhúztuk Daviddel a földről, a sápadt lányt és próbáltam elterelni a figyelmét.

– Jól vagy? Hé, figyelj! Nincs semmi baj!

– Persze... megvagyok. – nyögte a szemembe és sírni kezdett.