Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

32. rész

 Ahhoz a sorhoz érve, amit elsőnek leltároztam le, megtorpantam egy pillanatra mert most mintha másmilyen lenne. Mintha megmozgatták volna a dobozokat vagy csak a hajó rázkódása miatt tűnik úgy? Egyenesen a tárolóhoz mentem, amin nem volt teljes az adminisztráció. Elővettem az övemről Viola kését, szemrebbenés nélkül kifeszítettem, és amikor felnyitottam, nem hittem el, amit láttam.

– Ez meg mi? – szólalt meg Jet a vállam felől.

– Ez hogy kerül ide? – néztem a doboz alján pihenő robot drónra.

– Felismered? – kérdezte Ye.

– Fel. Ez az enyém... – túrtam bele a tároló tartalmába, hogy lássam minden alkatrész hiánytalanul megvan-e hozzá.

– Mi??? – kérdezték egyszerre és most már teljesen elvesztették a fonalat. Értetlenkedtek egy sort és nem tudták mire vélni ezt az egészet. Persze, mert nem tudták mire való.

Két perc tanulmányozás után, teljesen biztos voltam benne, hogy ez az enyém és hogy van mellette valami, ami nem ide való.

– Ez nem tudom mi. – jelentettem ki és felmutattam az átlátszó üvegcsét egy fekete kapszulával.

Először Ye kérte el, jól megnézve egy sima orvosságra tippelt, majd Jet nézte meg, aki azonnal valami titkos chipre gondolt, végül David, aki rövid gondolkodás után, széles spektrumú vitamint mondott. Ezen elmosolyodtam.

– Meg kell vizsgálnom, hogy biztosat tudjak mondani. Nyugi!

Ahogy elindultam vissza, kezembe a ismeretlen eredetű tárggyal, David felkapta a dobozt és hozta utánam.

Letette a Cafeteria egyik asztalára és csak nézték, hogy szórakozottan tovább haladok a Medbay felé.

– Hé, várj Pinky! – szólt rám Ye, mire megálltam. – Miért olyan speciális ez a drón?

– Mert én építettem. Egy van belőle. Prototípus. – válaszoltam egy kis gondolkodási szünet után. Nem tudom mennyit kéne nekik erről elárulnom, de végül is már mindegy.

– Működési elve? – tette fel egy újabb kérdést Jet. Visszasétáltam az asztalhoz és kivettem a súlyos játékszeremet.

– Ő egy kutató robot. Földön, vízen és levegőben. Képes hatalmas nyomásnak is ellenállni így a tenger mélyére vagy a föld kérge alá is eljut. Egy feladata volt, hogy keressen, egy bizonyos ásványt. Az unobtainium egy ritka kristályos fém, ami mint kiderült nincs a Földön. Próbáltam szintetizálni de sajnos nem sikerült.

Mindhárman érdeklődve hallgatták a kiselőadásomat és Anya is mindig mondta, hogy később talán taníthatnék az egyetemen. Most már nem tartom ezt olyan rossz ötletnek.

Büszkén megmutogattam a dolgokat a kikapcsolt eszközön de az agyam hátsó szeglete csak a kapszulán gondolkozott.  

Vajon miért a robothoz csomagolták? Vajon a drón egyáltalán miért van itt? Lehetséges, hogy nem állították le a kutatásomat miután eljöttem? Lehetséges, hogy a szondák találtak unobtainiumot a Póluson...? És ha igen, akkor sikerült megcsinálniuk, amit elterveztem?

Mondat közben megállt a kezembe a drón és teljesen lefagytam.

– Mi a baj? – kérdezte David aggódva.

– Azt hiszem rájöttem... – tettem le a kezemből és vettem elő a zsebemből a kapszulát.

– Tényleg? És mi az?

– Nanorobotok. A gyógymód a Lipofuscinra.

 Egy pillanatra még a lélegzetük is elakadt de aztán nem fogták vissza magukat.

– Egyedül megalkottad a gyógymódot?! – csettintett egyet a nyelvével elismerően Ye.

– Az nem lehet... – hitetlenkedett Jet.

– De hogy hogy nem tudtál erről? – kérdezte David.

– A családom erre tette fel az életét és sokáig Anyával együtt dolgoztunk. Szoros kötelék alakult ki köztünk de az öregedést és a DNS károsodását csak lassítani lehetett, megállítani nem. Így a Lipo elvitte őt is és... – megráztam a fejem. – már nem volt nélküle ugyan olyan. Nem ment. Egyszerűen nem... – némán hullani kezdtek a könnyeim. – Otthagytam a kutatásunkat de úgy látszik, nélkülem is folytatták.

– Hát úgy könnyű volt, ha már előre kitaláltál helyettük mindent... – próbált jobb kedvre deríteni Ye.