Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

7. rész

 – Schuldigung Pinky! Schuldigung! – kiáltotta már messziről. – Weiss... nein! White azt mondta, hogy Pinky a párom!

– Azure! Végre! – sóhajtottam fel. – Egyedül olyan lassan haladtam... – mutattam a polcokra, ami még hátra van. – És némelyik ládát a fal felé tették! – magyaráztam neki, ő meg néha rám, néha a ládákra de legtöbbször a kijáratra meresztette víztiszta kék szemét.

– Pardon Pinky! – vágta rá bűnbánóan, mikor befejeztem a mondandómat és őszintének is tűnt de mintha aggódna valami miatt.

– Mi a baj? Miért késtél? – kérdeztem tőle két fokkal kedvesebben és már nem érdekelt a munka.

– Ambert elérni nicht bírom... úton ide, nagyon kerestem... Te nem láttad?

– Nein... – vágtam rá és már néztem is a karLexre. Amber narancssárga pöttye a szobájában villogott. – Úgy látom a szobájában van.

– Jä, odamentem először, de az ajtó, zárva... Kopogtam de nix... Aztán gondoltam, talán csak elfelejtette Amber a karLexét... ezért das rundgehen... aaa... körbejártam a hajót, de Ich nem találtam... – mondta szomorúan és ezzel az őszinte aggódásával belém állította az ideget. Persze, ha az esélyeket nézzük még mindig az nyer, hogy simán csak alszik a szobájában mert mégis mi történhetett volna vele ennyi idő alatt egy ilyen biztonságos hajón? Hát semmi!

– Jó, rendben. Menj csak! Keresd meg Violát és YeLot. Egyikük egész biztos ki tudja nyitni az ajtót. Amber biztosan csak alszik. – mondtam megnyugtató mosollyal, amitől egy pillanatra Azure is ellazult.

– Jä, hótsicher! Danke! – mondta ahogy elsietett a sárga és lila pöttyök irányába.

Tíz percig rágtam magam rajta, hogy talán nekem is vele kellett volna mennem de gyorsan és hibátlanul be szeretném fejezni a feladatot, hogy leszállás előtt még tudjak kicsit pihenni és ha a többiek hamarabb készen lesznek, még lustának is fognak tartani. Jó lenne, ilyen egyszerű munkát nem elcseszni... Elmélyülten agyaltam ezeken, amikor befutott a hívás.

– Pinky! Azonnal gyere ide! – üvöltött bele vérfagyasztóan YeLo a karLexbe, amivel annyira megijesztett, hogy csak egy hangos „jövök"-et tudtam válaszolni. Kezeimből a dolgokat leejtve, rohanni kezdtem.

Amber szobájának nyitott ajtaja előtt halálra vállt arccal YeLo állt. Arckifejezését már ezerszer láttam más emberek arcán eddigi rövid életem alatt, így tudtam miért hívott de hirtelen lövésem sem volt, hogy mi fog a szemem elé tárulni, ha belépek az ajtón.

Viola az oldalán hordott, megbecsült szerszámkészletéből származó kését tartotta a kezében és sápadtan meredt maga elé, Azure pedig épp Amber törékeny testét tette le az ágyra, ami még tökéletesen érintetlennek látszott.

Értetlenül lépdeltem tovább, a gyakorlatomnak hála nem fagytam le. A csilláron logó maradék bőrnek tűnő anyag láttán pedig már csak a miért kérdés visszhangzott a fejemben. Vajon miért dobja el valaki az életét csak úgy?

Azure mellé értem, aki összetörten állt, az élettelen test felett.

Amber fejéhez hajoltam, óvatosan lefejtettem a nyakáról az övet, ami a halálát okozta. Nyoma vörösen foltot hagyott porcelán fehér bőrén, arca sápadtan merev volt és már az ajtóból láttam a felhő alakú szederjes színű hullafoltokat az ujjai végén. Tudtam, hogy itt már semmit sem lehet tenni. Már cirka egy órája elkéstünk azzal. Véraláfutásos szemeit finom mozdulattal lecsuktam és sóhajtottam egyet, ahogy felegyenesedtem.

– Sajnálom Azure. – néztem a fiúra és őszinte részvéttel megérintettem a kezét. – Soha nem tudhatjuk biztosra, hogy igazából mi jár mások fejében!

– De... ezt Ich nem értem! Amikor azt mondtuk, hogy később látjuk egymást... mosolygott...