Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

18. rész

 – Hé Skeld! Kérem az elmúlt 9 óra naplózását. – mondtam határozottan. David érdeklődve feltápászkodott és mellém állt, hogy ő is jól lássa az adatokat, amik megjelentek a displayen.

– Mit csinálsz Pinky? – kérdezte, miközben olvasta. – Te ezt érted?

– Persze! Nézd, azok ott az ajtó nyitások. – mutattam rá. – Ezeket még akkor rögzítette a hajó, amikor működött a gps.

– Hmm... – merült bele jobban. – Ez érdekes infó, bár nem látok semmi furcsát.

Válaszként helyeseltem, mert tényleg mindenki megvolt, sőt, mindenki távol volt Violától és Ambertől, amikor meghaltak.

– Ezt később is ráérünk elemezni, most mennem kéne a saját feladatomat csinálni. – nézett rám, miközben én még mindig az adatokat böngésztem. Nincs nyom arról sem, hogy ki piszkált bele, a hajó automatikájába. Fura.

– Jó-jó. – helyeseltem tovább, de igazából nem figyeltem oda. David látta ezt, és két fejcsóválás között megfogta a kezem és húzni kezdett kifelé.

– Jajj, oké, jövök. – magyarázkodtam, ahogy kikapcsoltam a kijelzőt és még David meleg kezét fogva, engedtem a noszogatásnak.

Vörös fülekkel és bizsergő ujjbegyekkel értünk az O2-be. Lélegzetelállítóan szép volt belülről, nem is gondoltam, hogy ilyen csodás lehet. A sok növény, egy speciális fény alatt, zölden burjánzott és a virágok, édes illatot árasztottak.

– Milyen frissítő itt! – ámultam el, ahogy beszívtam egy mély lélegzetet. A dús levegőtől teljesen fellelkesedtem, miközben a legszebb rózsaszín virághoz siettem. David ezt látván csak mosolygott.

– A növényekből áradó oxigént érzed... Ugye milyen frissítő? – kérdezett vissza komolytalanul, mivel tudta, hogy nem figyelek rá és mivel ilyen jól elvoltam, gyorsan neki kezdett a feladatának.

Nem tudom mennyi idő alatt szagoltam végig az összes virágot de Davidnek pont annyi kellett, hogy kicserélje a hibás vezetéket, kitisztítsa a szűrőket a szabad levegőmozgásért és még a száraz leveleket is a komposztra gyűjtötte.

A hasam hangos korgása billentett ki a tökéletes mámorból és jelezte, hogy már több mint 8 órája nem ettem, amit eddig észre sem vettem. Itt az idő, valahogy máshogy telik és a tasakos kaja, jóval laktatóbb mint a normális, vagy a stressztől nem voltam eddig éhes?

Érdekes, hogy mindenki máshogy viseli ezt az egész helyzetet, például Ye, Azure vagy David, aki meglepő módon egész jól van a mélypontja után. És én hogy vagyok? Még magam sem tudom. Igazából nem is akarok belegondolni, hogy milyen közel a vég. Az elmúlás gondolatával már eleget foglalkoztam a közelmúltba, most már csak élni szeretnék, amíg lehet. 

Igen! Megtenni olyanokat, amiket eddig a kötelességeim miatt kimaradtak. Talán hiba volt megfutamodni David közeledése elől. Remélem lesz még rá esélyem, hogy megízleljem a csókját.

– Pinky, jól vagy? – nézett rám furán David a visszaúton. – Sötét rózsaszín lettél. – tette hozzá magyarázatként. – Talán kimelegedtél, vagy lázad van?

– Nem! Jól vagyok. Tényleg. – nyugtattam meg kínos nevetgéléssel, ahogy beléptünk az ebédlőbe. Érkezésünk megzavarta a többieket az evésbe, megkönnyebbült sóhajjal kiáltott fel Azure.

– Oh mein Gott! Végre!

Majd Ye is.

– Már kezdtem aggódni, hogy valami történt veletek... – szúrt oda nekem, egy érintetlen tasakos étel mellől, épp csak egy pillanatra felnézve a karLexéből.

– Mindenki megvan? – kérdeztem összeráncolt homlokkal, ahogy melléültem, miután elkészítettem a saját kajámat. Nem akartam bevallani a mindentudó barátnőmnek, hogy eddig csak magamért aggódtam, utána meg már senkiért se.

– Aha, de Én azért paráztam rendesen. Ti jól elvoltatok? Összemelegedtetek? – kérdezte ferde szemmel, pár lesújtó pillantással megfűszerezve.

– Nem történt semmi olyan, és most már igazán leszállhatnál róla... egyáltalán nem tűnik susnak!

– Hát jó! Azért, kicsit kár... ha kinyírt volna, akkor legalább meglenne a tettes, és mi nyugodtan hajózhatnánk tovább... – horkantott fel.