Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

9. rész

 De most már... Igen! Megfogadom Anya tanácsát és mivel új életet kezdtem, most sikerülni fog! Talán életem első szerelme épp most talál rám?

– Hé! – szólalt meg a hátam mögött YeLo hangja, kizökkentve az álmodozásból. – Én a saját részemmel már végeztem. Segíthetek? – kérdezte rezzenéstelen arccal de a vágott sötét szeme szomorúságot sugallt.

Átadtam a tabletet és némán folytattam a szkennelést. Úgy láttam, hogy megviselte az incidens. Lehet, hogy jót tenne neki ha beszélgetnénk. Vagy nem is tudom, nem értek ehhez valami jól. Talán az új Én, gyakorolhatná ezt a híres barátkozósdit.

Vettem egy nagy levegőt.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem, miközben lazaságot próbáltam magamra erőltetni.

– Ahhoz képest jól, hogy meghalt valaki...

Netán a túlélők bűntudatát érzi?

– Ne kell rosszul érezned magad, hogy te élsz még, ő pedig már nem... – pillantottam rá.

– Csak nem még tovább képezted magad? – kérdezte ugyanolyan mosollyal, amit az Admin előtt, az első beszélgetésünknél láttam, csak most egy árnyalattal halványabbnak tűnt.

Sóhajtottam egyet és erre nem volt érdemes reflektálnom. Inkább feltettem neki a legtriviálisabb kérdést, valószínűleg feleslegesen.

– Miért engem hívtál oda először?

Drámain széttárta a karjait és lemondóan annyit válaszolt.

– Egy pillanatra azt hittem, hogy tudsz rajta segíteni...

Aprót megráztam a fejem, ahogy két másodpercre lehunytam a szemeimet és tudtam, hogy tudja. Az az átkozott hírverés az arany körül... Akkor is megmondtam, hogy túlságosan felfújják a dolgot.

Így ketten, tényleg gyorsabbak lettünk és éppen az utolsó tárolót lecsippantva, valami hárító maszlagon gondolkoztam, amit beadhatok YeLonak, amikor elsötétedett a világítás, majd egy távoli lelkünkig hatoló sikoly rázott meg. Egy perccel később a lámpák felgyúltak, YeLo-val egymásra néztünk de amíg ő abban reménykedett, hogy csak rosszul hallotta, addig én rögvest a karLexre néztem, ki hol van. 

A zöld pont a hátunk mögött, egyre közelítve villogott.

– Ti is hallottátok? – kiáltott David ijedten, ahogy sietve mellénk ért.

– Igen! De mi lehetett ez? – kérdezte YeLo és úgy értetlenkedett, mint a múzeumokban kiállított struccok, amik homokba dugják a fejüket.

– A lépcső felől jöhetett. Nézzük meg! – hadartam és hárman a hang irányába kezdtünk futni.

Akárhogy néztem a térképet, a hang az alsó szintre vezető középső lépcső felől jött, amihez mi voltunk a legközelebb.

Többiek mind ezen a szinten de messzebb egymástól mozogtak vagy épp már pihentek. Megértem, hogy gyorsan túl akartak lenni a leltáron, mindenki máshogy dolgozza fel a történteket. 

Egy dolog aggasztott csak. A lenti szinten villogó egy darab pötty.

A Skeld alsó raktára, faltól falig tele volt többféle nagy munkagépekkel, fúrókkal, markolóval, szállítóeszközökkel és több raklap építőanyaggal.

A meredek lépcsőhöz érve nem láttunk semmi szokatlant de ahogy egyre lejjebb értünk, úgy rajzolódott ki egy test körvonala a lépcső utolsó fokától nem messze, a padlón.

Elsőként én értem mellé. A két társam lemaradt, amikor teljes valóban meglátták a kitekert testet.

Viola természetellenes pózban feküdt, mint egy rongybaba, barna szemei mozdulatlanul fennakadtak és szép arcát egy nagyobb seb és több horzsolás csúfította. Az életjeleit leellenőrizve azonnal megállapítottam, hogy akármilyen gyorsan is értünk ide, nem tudok semmit sem tenni érte. Feltételezhetően nyakát szegte az esésben. 

Újra dühös lettem de most magamra. Tehetetlen vagyok újra és újra.  

Fájdalmasan kifújtam a levegőt, ahogy fáradtan lerogytam a földre és ezzel együtt egy új perspektíva tárult a könnyeimtől elhomályosult szemem elé, amit csak pillanatokkal később vettem észre.

Viola késére esett a tekintetem, ami a testétől jóval távolabb hevert. Néztem a tárgyat, ami egy készlet darabja volt de a szett többi része a helyén volt. Tudtam, hogy Viola ébredése pillanatában felcsatolta az oldalára és az előző esetből sejtem, hogy csak vészhelyzet alkalmából húzza elő. Vajon, véletlenül is ki tud esni a tartójából?