Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

23. rész

– Késői gyerek vagyok, de már korán kitűnt, hogy nem leszek átlagos. 3 évesen már írtam és olvastam 4 nyelven, 6 évesen érettségiztem és 10 évesen aranyérmes lettem a biotechnológiai diákolimpián. Ennek akkoriban nagy médiavisszhangja volt... – pillantottam Ye-re, aki bólogatni kezdett.

– Így igaz. Rögtön felismertem, bár akkor még nem volt rózsaszínre festve a haja, de tudtam, már Amber előtt, hogy ki ő.

Szegény Amber első betege öngyilkos lett és ezt próbálta volna itt feldolgozni, Azure és Viola pedig csak az álmukat akarták megvalósítani, Azure a Póluson lévő óceánokat akarta tanulmányozni, Viola meg a Skeld fejlett gépezetét akarta megfigyelni az utazásunk alatt.

– Én ezt nem értem. – szólt tétován Maroon. – Akkor mégis mi szél hozott erre a hajóra? Neked nem ezzel kellett volna jönnöd, hanem majd később, az utánunk érkező okosokkal...

– Anyát legyőzte a Lipofuscin, és nem bírtam tovább dolgozni... mint itt mindenki, csak tiszta lapot szerettem volna... – halkult el a hangom.

Összenéztek a srácok és éreztem, hogy megértenek. Talán most a borító mögé benéznek, talán engem is meglátnak.

– Mivel foglalkoztál? – kérdezte Bruno és rajta nem látszott a meghatódottság, de ezt tőle nem is vártam el.

– Mindennel, ami a molekuláris nanotechnológiához szükséges, genomika, biokémia, robotika és sebészettel.

– Aztaaa... Tényleg csodagyerek vagy! – húzta el a száját Ye.

– Szóval, az egész eddigi életedet egy laborban töltötted?! – kérdezte David, és a szemében szánakozás csillant. Válaszul lassan bólintottam egyet.

– Ezért nem... nem értek túl jól az emberekhez... – vallottam be kínlódva, vörös arccal, szemlesütve és reméltem ezzel talán megmagyaráztam neki, hogy miért ijedtem be a közeledésétől. Nem vele van a gond, hanem csak velem.

– Nincs ezzel semmi baj! – nézett rám David a szívdöglesztő mosolyával. – Majd segítek kiigazodni...

– Na várjunk csak! – vágott Ye, a szavába. – Először is ez nagyon romi volt, köszönjük David, de ami ennél azért kicsit fontosabb: a kormánynál azon dolgoztál, hogy megszabadítsd az emberiséget a vírustól? – kérdezte csodálkozva, amikor összerakta a fejébe az infókat.

Megforgattam a szemem a beszólásán.

– Hát, ez az információ titkos, kedves Ye... – válaszoltam a protokollnak megfelelően de szerintem mindenki levágta, hogy igen, azon. A felmenőim az életüket tették rá, hogy megtalálják az ellenszert, így nekem is ezt az utat jelölték ki.

– Jó, tegyük fel, hogy elhisszük, amit mondtál... – szólalt meg újfent Jet. – És már kevésbé vagy gyanús mint Maroon vagy Yelo...

– Én??? Miért? – hördült fel a barátném.

– Véletlenül mindig elsőként voltál ott, ahol meghalt valaki... – tette karba a kezét.

– Ez hülyeség! – tromfoltam le, majd ahogy kimondtam meglepődtem, hogy könnyebben megy már velük a beszélgetés mint az elején. Talán mert őszinte voltam vagy mert már kevesebben vannak?

– Gondolod? Cáfolj meg, ha tudsz... – válaszolt Jet és egy leereszkedő féloldalas mosolyt nyomott el. Csak nem valamiféle tekintélyt sikerült szereznem nála, miután kiderültek a dolgok?

– Először is; nézz rá! Nem bírna el egy magatehetetlen testet! – mutattam Ye-re.

Fekete szeme végigpásztázták a lányt és kelletlenül, némán igazat adott.

– Másodjára? – húzta el a száját.

– Hmmm... – merültem egy pillanatra a gondolataimba és futottam át a meglévő információkat. – Talán fontos a sorrend... – tettem én is karba a kezem. – Talán az áldozatok is fontosak... – ez a teória hajó javítása közben jutott az eszembe. – Violát azért kellett megölni, mert tudott mindent a hajó gépészetéről... talán... Ambert meg azért, mert kiszúrta volna az Imposztor abnormális viselkedését.

– És Azure? – kérdezett vissza és mindenki feszülten figyelte a beszélgetésünket.