Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

17. rész

 Megtorpanva majdnem tapsolni kezdtem, az Oscart érő előadása láttán de ő nem kelt fel és hajolt meg, mint a színészek szoktak műsoraik lezárásaként, hanem ugyanúgy továbbra is mozdulatlanul feküdt.

Önkéntelenül szolgálatba helyeztem magam és a mellkasára villant a tekintetem.

– Jól van... Nagyon vicces vagy... – mondtam szarkasztikusan és tíz másodperc alatt egyszer sem emelkedett vagy süllyedt.

– Hé David... – léptem egyet közelebb és még mindig semmi. – David! – kiáltottam sürgetően és mikor erre a felszólításra sem reagált, odarohantam hozzá, mellé térdeltem és a szívére tettem a tenyeremet, a másik kezem három ujját pedig a nyakára akartam tenni az ütőerére de abban a pillanatban megfogta mindkét kezével a kezemet és erősebben a szívére szorította.

– Érzed ezt Pinky? Összetörted a szívemet! – nézett fel rám az ezerwattos mosolyával, jól szórakozva az arckifejezésemen.

– Ahh... ezt nem hiszem el... ez nagyon nem volt vicces, David... – mosolyodtam el megkönnyebbülten a hülyeségén és csak magamat tudtam szapulni, hogy bevettem. Istenem, pedig annyira átlátszó volt...

– Bocsi. – ült fel és még mindig fogta a kezem. – Csak oldani akartam a feszkós légkört... – mondta bűnbánóan. – Hátha akkor hagyod, hogy elmondjam, hogy én az O2-be megyek, gondolom, Te meg a Naviba...

– Igen de...

– Ha együtt maradunk, ígérem nem fogod megbánni! – szorította meg a kezem és a zöld szempár esdeklően kérlelt. Lehet, hogy csak ő is fél egyedül... talán... és ennyi elég is volt, hogy elvesszek a smaragdként fénylő íriszében.

Tekintetünk összefonódott, ami érzések egész sorát váltotta ki belőlem. Szemébe szexin hulló tincse, a hosszú fekete szempillái és a formás dús ajkai összképe dobogtatták meg a szívem. A pillanat hevébe kimelegedtem ahogy ajkai szétnyíltak és oly mértékbe kezdett el vonzani mint a mágnes a fémet de ahogy közeledett felém, igézően csókra hajolva, a majré eluralkodott rajtam és a hevesen dobogó szívemmel együtt hátrébb hajoltam, kicsúsztattam a kezem az ujjai közül és végül felálltam.

– Őőő, de ha az O2-be mész, akkor a Weapons felé ésszerűbb lett volna... Nem? – tereltem el a témát, kínos zavaromba. Ez a majdnem csók teljesen felkészületlenül és váratlanul ért, amitől borzasztóan beijedtem és csak remélni tudom, hogy ez nem látszik rajtam.

Erre David is felállt és pirulva kereste a szavakat.

– Hát őőő, igen, de még Maroont elkísértem egy darabon, aztán akkor erre már gyorsabb volt...

Bólogattam egy sort és lassan elindultam a jó irányba hátha lecsillapodok attól ha elterelem a figyelmemet, mondjuk a feladattal, amit sürgősen meg kell csinálnom.

David is bejött a Naviba, ledobta magát az egyik bőr ülésbe és élvezettel játszotta el a pilóta szerepet. Mondjuk, ha teljesen automatikus a Skeld, akkor nem értem a foteleket de biztos egy hozzáértő kézi vezérlésre is át tudná állítani. Néha rá sandítottam Davidre, aki csak nézte, ahogy értelmezem a leírást, a kiégett kábelt átkötöm és az így magára talált vezérlőrendszert átnézem.

– Skeld, hibakeresés indítás! – adtam szóbeli parancsot a hajónak, ami sebesen neki is kezdett. Lefuttatta programot és hibádzott még valami. Elállítódtak a viszonyítási pontok, szerencsére azokat egyszerűen, manuálisan korrigáltam és végül újra beállítottam a végső úti célunkat.

Mikor végeztem még megcsodáltam a kilátást. Az ezernyi apró pontot, amik pulzálva fénylettek a végtelen sötétségbe. Könnyű elveszni bennük, bár a világűr nyugtalanító, mégis oly csodálatos hely. Az emberiség nem is remélte, hogy ez a nap is elfog jönni és a reményteli hely ilyen közel lesz. A pusztító vírus utáni káosz, majdnem felemésztett minket de valahogy túléltük és magunkra találtunk. Igen! Most sem szabad feladni!