Among Us | Köztünk van ✓ [ Befejezett ]

25. rész

Cloud, aki eddig csak kapkodta ide-oda a fejét az infók hallatán, miközben az arcán végig egy „hogy jutottunk idáig?" arckifejezés ült, végre megszólalt.

– Vigyük a légzsiliphez! – ezt meghallva felszisszentem, Ye megrázta a fejét, a lesújtott kiszavazott pedig, még jobban küzdeni kezdett, amit már nem bírtam tovább nézni.

– Mégis mit képzeltek??? – emeltem fel a hangom, és a kezemmel megálljt parancsoltam, hogy jobb belátásra bírjam a három srácot, akik Maroont megragadva, elindultak. – Ugye nem akarjátok kidobni a hajóból??? – kérdeztem a leglesújtóbb tekintettemmel, de szerintem kívülről úgy festhettem, mint egy morcos rózsaszínű plüss maci, akit egy pillanatig sem lehet komolyan venni.

– Jézusom! Dehogy! – állt meg Cloud visszanézve rám. – Csak azaz egyetlen hely, amit lelehet normálisan zárni.

Ettől az infótól megkönnyebbülten felsóhajtottam, de Marron még az ajtóból nekem címezve kiabálni kezdett.

– Nem én voltam! Pinky!!! Nem öltem meg senkit! – hallottam, ahogy egyre távolodott a hangja.

Ketten Ye-vel gondterhelten néztük egymást és egyikünk sem hitte el, ami az előbb történt. Persze, a pakliban benne van, hogy tévedünk de túl sok minden szól mellette.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte, mire megráztam a fejem. A karLexre nézve tudtam, hogy mire elrendezzük Azure testét, a többiek már olyan szinten fáradtak lesznek, hogy a szobájukba érve elájulnak. 

Hát igen, Maroon elzárása hamis biztonságérzetbe ringatja őket, ami az adrenalin csökkenését eredményezi és ha elmúlik a jótékony hatása, a fáradtság elönti majd őket. Bár igazuk lenne, de én addig nem érzem magam biztonságba, amíg megdönthetetlen bizonyíték nem szól Maroon ellene.

– Aludjunk együtt! – mondtam ki hirtelen és Ye mandula szeme ennek hallatán szabályos karikára nyíltak.

– Jó!

– Csak előtte van egy kis dolgunk!

Davidék lassan visszaértek és egyedül rajta nem látszódott a mérhetetlen elégedettség, amiért rögtön megbocsátottam az elhamarkodott szavazatát.

– Vigyük el Azuret, Amber mellé. – fordultam felé, és ennek hallatán egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Olyan fáradtnak és kiábrándultnak látszódott.

Mindenki segített valamilyen formába, elvittük a testet a Medbaybe, végül feltakarítottunk az ebédlőben. Aztán lassan elszállingózott a szobája felé, először Bruno, aztán Cloud, végül Jet távozott szó nélkül. David az asztalon könyökölve várta, hogy végezzünk a tasakokból vett minták összegyűjtésével.

– David! – simítottam meg a hátát, ahogy megtámasztott fejjel aludt. – Nyugodtan menj aludni!

Félig kinyitotta a szemét és reflexszerűen megrázta a fejét.

– Nem! Veletek maradok...

Közelebb hajoltam hozzá, ahogy a kezem a vállára csúszott.

– Aranyos vagy de nem kell! Mi is megyünk mindjárt aludni.

Behunyta a szemét és összeráncolt homlokkal vacillált.

– Megvárlak. – jelentette ki és letette a fejét az asztalra.

Ye elhúzta a száját, ahogy David horkolni kezdett. Lemondóan erre csak annyit mondott.

– Szerintem beléd zúgott.

– Komolyan? – kaptam rá a tekintetemet csillogó szemekkel és egy pillanatra mintha egy pillangó megrebbentette volna a szárnyait a gyomromba.

– Tényleg nem vetted észre? Azért a labornak, amiben eddig éltél, voltak ablakai?

Megforgattam a szememet és késztetésem lett volna kinyújtani a nyelvemet rá, de az még szerintem is gyerekes lett volna, ezért inkább még egy percig néztem David kisimult arcát. A szemmozgásából ítélve, épp álmodik...

Még betettük a mintákat a vizsgálóba, és a szellem járta folyosókon visszaosontunk a Cafeteriába, ahol David változatlanul aludt tovább. Az üvegablak elé terítettük le a spéci hálózsákokat, amiket az orvosiból hoztunk, és Davidet finoman felrázva, odavezettem. Ahogy bebujt, magára cipzározta és hasra vágódott, már aludt is tovább. Neki sincs gondja az alvással, hátha egyszer elmeséli mi történt a családjával, és miért ilyen kedves mindig, mindenkivel. Szeretném jobban megismerni a múltját, itt lenni a jelenében, és várom, hogy a jövőjét együtt éljük át. Talán közös jövőnk is lehetne.