Az ellenséggel ágyba bújni

Harmincharmadik rész

A kórházba belépve újra rosszul lettem, így utam azonnal a mosdóba vezetett, hiába akartam minél hamarabb megtudni, hogy mi van a férjemmel. Miután minden létező dolog távozott belőlem, elindultam megkeresni Feliciát. Nem kellett sokat keresnem, mert a recepciónál állt és hangosan magyarázott az asztal mögött ülő hölgynek.
-Értse már meg hölgyem! A felesége éppen a mosdóban van, tudnunk kell, hogy mi van Axellel.
Kiabálta Felicia, szegény Aiden pedig keservesen sírt.
-Shhh. Itt van anya.
Vettem ki a fiamat a kezéből, ahogy odaértem hozzájuk.
-Jónapot! Hazel Toretto vagyok. A férjemet nemrég hozták be, ugyanis balesete volt. Kérem mondjon valamit.
Kérleltem teljesen kétségbeesve.
-Ha jól tudom, akkor még műtik, de fent a váróban várhatnak rá.
Nem kellett ennél több, azonnal indultam is el az emeletre. Nem érdekelt, hogy bunkó voltam, mert nem köszöntem meg a segítséget. Engem egyedül a férjem egészsége érdekelt. Amint felértünk idegesen járkáltam fel-alá a folyosón. Az időérzékem teljesen elhagyott. Viszont abban 100% biztos vagyok, hogy legalább egy órát várakoztunk, míg a liftből ki nem tolták Axelt. Szinte az egész testét gipsz borította, mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. A világ legrosszabb látványa fogadott. Szám elé kaptam a kezemet és úgy sírtam.
-Édes Istenem! Ez nem történhet meg. Ez egy álom Felicia, csak nem tudok felkelni.
Fordultam zokogva a nőhöz, aki felnevelt.
-Drágám, bár az lenne. Imádkozok érte. Más sajnos nem tudunk tenni. Viszont hidd el, hogy fel fog épülni, mert FEL KELL ÉPÜLNIE.
Törölte le az arcomra patakokba folyó könnyeket.
-Maga a felesége?
Állt meg előttem az orvos.
-I...igen én vagyok. Kérem mondja, hogy a férjem fel fog épülni.
Álltam fel én is.
-Hölgyem. Mi mindent megtettünk. Márcsak abban bízhatunk, hogy a férje elég erős lesz és harcol azért, hogy felépüljön. Nagyon súlyosan megsérült. Több helyen is eltörtek a csontjai és belső vérzése volt, amit nehezen, de sikerült elállítanunk. Nagyon sok vért vesztett. Vérátömlesztést kellett még végrehajtanunk. Itt már csak ő tud saját magán segíteni, hogy harcol e tovább, vagy teljesen elgyengül.
Az orvos  utolsó mondata csengett a fülemben. Nem lehet. Nem adhatja fel. Szükségem van rá, ahogyan a gyerekének is.
-Azt ajánlom hölgyem, hogy menjen be hozzá és legyen vele a lehető legtöbbet. Nem szeretnék rossz híreket jósolni, de lehet nem fogja túlélni.
-Az nem lehet! Hogy mondhat ilyeneket?! Segítenie kellene rajta, nem ilyeneket mondani! Maga szerint, hogy lehet arra felkészülni, hogy a férjem lehet meghal?!
Ordítottam vele. Teljessen eldurrant az agyam. Nem veszíthetem el őt is. Képtelen lennék ezt feldolgozni.   Nem is vártam meg, hogy mit reagál erre az orvos, azonnal mentem is be Axel szobájába. Szörnyű volt nézni, hogy a gépek tartják életben. Odamentem hozzá és megfogtam a kezét, amit nem borított gipsz.
-Szerelmem.... Kérlek legyél erős. Szükségünk van rád. Képtelen lennék élni nélküled.
Döntöttem fejemet az ágyára.
-Neked ott kell lenned a fiaddal. Meg kell tanítanod a pasis dolgokra, amikre én nem tudnám.
Miközben ezeket a szavakat mondtam, könnyeim nem akartak alábbhagyni. Teljesen eláztatták a lepedőt, de nem érdekelt. Csak sírtam és sírtam. Közben szorítottam a kezét és könyörögtem istenhez, hogy mentse meg a férjemet. Néztem az arcát, ami szinte alig látszott a kötéstől és maszktól. Sebek voltak a szeme alatt. Szörnyű volt ránézni.
-Rendbe fogsz jönni szerelmem. Még ki kell választanunk a második gyerekünk nevét. És ott kell lenned a szülésnél, hogy megint jól lecsesszelek, mert pánikolsz és rosszul vagy.
Erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. Már éppen kezdtem megnyugodni, mikor arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő gép hangosan sípol, és a monitoron a fel-le ugráló vonalakat felváltja egy teljesen egyenes vonal.
-Istenem! Neeeee! Ez nem lehet!
Ugrottam fel a székből zokogva. Az ajtón azonnal orvosok rohantak be, akik Axel segítségére siettek. Elővették a defibrillátort, letépték a mellkasáról a kötést és elkezdtek számolni.
-Hölgyem muszáj kimennie.
Kezdett el kifelé tolni az egyik ápoló.
-Neheehem! Ez nem lehet! Könyörgöm mentsék meg!
Rogytam le a kinti székre. Remegtem, mint a kocsonya és zokogtam megállás nélkül. A sípolás nem akart megszűnni. Végig az a hang ment a fejemben.
-Miért engedtem el?! Miééért! Nem szabadott volna! Ez az én hibám!
Temettem az arcomat a kezembe, úgy ültem ott a folyosón összetörten.