Az ellenséggel ágyba bújni

Hatminckettedik rész

-Mielőtt elmennénk az étterembe, nekem előtte el kell inteznem egy munkaügyet. Ígérem sietek vissza.
Állt meg előttem a nyakkendőjét igazítva.
-Muszáj Axel? Ma van az évfordulónk. Nem lehetne ezt ma elhalasztani?
Szomorodtam el. A munka nála mindig is az első lesz.
-Napok óta halasztgatom ezt a tárgyalást. Amilyen gyorsan csak tudok jövök hozzátok. És este kettesben leszünk. Vagyis hármasban.
Mosolygott és lehajolt a pocakomhoz, amire sok pici puszit nyomott.
-Vigyázz magadra. És siess haza. Mi addig a kertben leszünk, mert fantasztikus idő van.
Néztem ki az ablakon a kertbe, ahol százával sütött a nap.
-Szeretlek Kicsim. Érezzétek jól magatokat, majd küldj képeket. Maximum 2 óra és jövök.
Csókolt meg engem és adott egy hatalmas cuppanós puszit Aiden arcára, aki ezen édesen felkacagott.
-Mi is szeretünk. Várunk haza.
Mosolyogtam rá, majd ránéztem a mosolygó fiamra.
-Integess apának. Pá pá. Szia apa.
Aiden a nyakamba bújt, úgy integetett az apjának. Axel visszaintegetett neki és dobott egy csókot mindkettőnknek, majd sietve kilépett az ajtón. Hatalmasat sóhajtottam. Nem mondom, hogy nem vagyok csalódott, mert a munkát választotta miattunk, de ebbe muszáj lesz beletörődnöm. Tudom, hogy mióta Aiden megszületett, azóta kicsit kevesebbet foglalkozik a munkával, de akkor is fáj egy picit. Felkaptam egy pokrócot és egy kis nasit, majd Aidennel a kezemben indultunk ki a kertbe. De természetesen ez se ment zökkenőmentesen, ugyanis a kutyák úgy gondolták, hogy ők hamarabb szeretnének a kertbe lenni, mint mi. Így majdnem elestem miattunk.
-Apolló, Phoenix! Figyeljetek már kicsit jobban oda magatokra!
Kiabáltam rá a kutyáimra, amin Aiden hangosan felnevetett.
-Szerinted ez vicces kiskrapek? Olyan vagy mint az apád.
Csíptem bele a cuki pofijába. Kb másfél órát játszottunk és nevettünk. Aiden percek alatt összebarátkozott Hérával, aki mostantól a legjobb barátja lesz, ebben biztos vagyok. Együtt fognak felnőni. Tökéletes gyerekkora lesz. Figyelmemet végig a kutyákkal játszó fiamra szenteltem, de a telefonom csörgése megzavart. Ismeretlen szám volt. Hezitáltam, hogy felvegyem-e, de gondoltam mi baj lehetne.
-Igen tessék?
Szóltam bele a telefonba. Gyomorgörcsöm lett valamitől.
-Jó napot hölgyem, Dr. Gilbert vagyok. A helyi kórházból hívom, ugyanis a férje egy fél órája súlyos autóbalesetet szenvedett.
Azt hittem rosszul hallok. Még jó, hogy ültem, mert különben összeestem volna.
-E...e..ez biztos? Azonnal odamegyek, hogy van most a férjem?
Elkezdett hullani a könnyem. Torkomban gombóc keletkezett és alig jött ki hang a torkomon.
-Épp műtik. Nagyon súlyos állapotban hozták be hölgyem.
Ezután a mondat után feltört belőlem a zokogás. Elejtettem a telefont és összekuporodtam a földön. Percekig feküdtem így, mert arra eszméltem fel, hogy Felicia guggolt le mellém és segített felülni.
-Próbálj meg kicsit megnyugodni Hazel. Tudom, hogy nem könnyű, de be kell mennünk a kórházba. Hívom a sofőrt, te addig szedd össze kicsit magadat és a fiadat is. Mennünk kell, mert Axelnek szüksége van rád drágám.
Simogatta az arcomat, amin folyamatosan folytak végig a könnyeim. Anyám helyett anyám volt mindig is. Ezért örökké hálás leszek neki.
-De...annyira nehéz Felicia. Nem fogom kibírni, ha meghal.
Borultam a nyakába.
-Ne is gondolj ilyenekre Hazel. Nem fog meghalni. Az orvosok segítenek rajta és itt lesz veletek. Gyere menj és mosd meg az arcodat.
Húzott fel a földről. Alig bírtam megállni a lábamon. Reszketett minden porcikám
-Majd én viszem Aident, te addig menj be.
Simította meg az arcomat, majd adott rá egy puszit.
-Nem lesz semmi baj kincsem. Itt leszek veled.
Annyira jól estek a szavai. Egy percig sem ellenkeztem vele. Elindultam be a házba, hogy valamennyire összeszedjem magamat. Nem mondom, hogy nem tört rám legalább négyszer a zokogó görcs, de nagyjából sikerült ezekkel együtt elkészülnöm. Hajam igaz csapzott volt, az arcom fel volt püffedve és a szemeim....azokról inkább ne is beszéljünk. Mire leértem a lépcsőn, Felicia már elkészítette Aident. Azonnal el is indultunk. Gyomrom végig remegett, a hányinger kerülgetett az idegességtől. Az időérzékem eltűnt, a 15 perces út olyan volt, mintha 4 órát kocsikáztunk volna. Viszont, ahogy leparkoltunk a kórház előtt, a reggelim azonnal távozni akart belőlem. Nem csoda, hisz az idegesség is rátett egy lapáttal, plusz nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy babát várok.
-Istenem.... Csak add, hogy ez a baba is ismerje az apját.
Suttogtam, miközben a térdemen támaszkodtam.
-Jól van drágám. Gyere, semmi baj. Menjünk be, hátha már tudnak valamivel többet mondani az orvosok.
Fogta meg a karomat Felicia és hárman elindultunk a kórház bejáratához. Rettenetesen ideges voltam, és persze ezt Aiden is észrevette, mert ő is egyre nyűgösebb lett. Sírdogált és sehol se volt jó neki.