Az ellenséggel ágyba bújni

Harmincnegyedik rész

Mikor már harmadszorra kezdték el újraéleszteni, akkor belőlem elszállt minden remény. Néztem, ahogy az élettelen teste fel és le ugrik, mikor rátették a defibrillátort. Aiden ordított, szívem szerint én is ezt tettem volna, de csak sírtam és remegtem.
-Töltést kérek! Ennek sikerülnie kell.
Mindent hallottam, amit bent mondtak. Ez volt a negyedik kísérlet. Axel teste felugrott majd leesett, majd meghallottam a fokozatos csipogást. Nem tudom elmondani mennyire megkönnyebbültem. Csak lerogytam a székre és sírtam. A fejem fájt már a sok sírástól, de képtelen voltam abbahagyni. Észre se vettem, hogy az orvos kijött Axel szobájából, csak akkor, mikor megszólított.
-Hölgyem. A maga férje nagyon is kitartó, ahogy látom. Nagyon remélem, hogy fel fog teljesen épülni. A mai nap a második születésnapja.
Fogta meg a vállamat az orvos, majd magunkra hagyott. Kellett legalább fél óra, hogy meg tudjak szólalni. Addig csak néztem ki a fejemből.
-Istenem Felicia. Ma van az évfordulónk, de ahelyett, hogy együtt ünnepelnénk, itt ülünk egy kórházban zokogva és imádkozva Axel életéért.
Hajtottam hatra szomorúan a fejemet. Aident végre sikerült elaltatnia Feliciának, így ő az egyik széken békésen aludt.
-Menj be hozzá drágám. Én addig itt maradok a kicsivel.
Felálltam és megöleltem a nevelőmet, majd remegő kézzel nyomtam le a kilincset. Csak néztem őt és elmélkedtem a múltunkban. Olyan régóta ismerjük egymást, szüleink mindig arra buzdítottak minket, hogy gyűlölni kell a másik családját, de mi valahogy ezt sose tudtuk megtenni. Emlékszem, hogy mikor én elsős lettem, Axel már negyedikbe ment. Minden nap találkoztunk a folyosón a szünetekben. Volt, hogy együtt is játszottunk az iskola udvarán. Nagyon jóban lettünk, de mikor Axel ötödikbe ment, akkor magántanuló lett, így a kapcsolatunk megszakadt. Apáink erről semmit nem tudtak, egyedül Cole, de még ő is fiatal volt. Mondta, hogy ne nagyon barátkozzak Axellel, de már akkor sem érdekelt mások véleménye. Onnantól kezdve, csak bálokon találkoztunk. Mindig meg lett mondva, hogy velük nem beszélgethetek, mert ők az ellenség. Pedig én mindig is tudtam, hogy Axel nem rossz, csak annak van beállítva. Elmélkedésemből keze szorítása ébresztett fel. Azonnal felé kaptam a fejemet, de szeme ugyan úgy csukva volt, csak ujjait kezdte el mozgatni. Azonnal szaladtam az orvoshoz.
-Doktor úr! Kérem várjon egy percet.
Szólítottam le a a folyosón.
-Igen Hölgyem?
Fordult felém az orvos.
-A férjem... a férjem az imént megmozdította az ujjait.
Fogtam meg a falat, nehogy összeessek.
-Igen. Ezek reflexek. Reméljük, hogy hamarosan felépül. Legyen vele minél többet Hölgyem. Mi megtettük a tőlünk telhetőt.
Szorította meg a vállamat és ezzel magamra hagyott.
-Mi történt?
Kérdezte Felicia.
-Megmozdította az ujjait. Ezért gondoltam szólok a dokinak.
Ültem le Aiden mellé az egyik székre.
-Ez remek hír. Nemsokára hidd el jobban lesz. Drágám ne aggódj rendben? Fel fog épülni, mert itt vagytok neki.
Simogatta meg az arcomat. Már éppen válaszoltam volna neki, mikor kivágódott a folyosó ajtaja, amin Axel öccse és apja léptek be.
-Hogy van a fiam!?
Kezdett el kiabálva kérdezősködni az apósom.
-Az állapota stabil. Bízzunk benne, hogy felépül. Viszont kérem beszéljen kicsit halkabban, mert az unokája éppen alszik.
Néztem rá ijedten az alvó fiamra. Márcsak az hiányzik, hogy megint felébredjen. Alig tudtuk elaltatni.
-Sajnálom. Mennyire sokat nőtt ez a csöppség. Tiszta apja.
Simította meg unokája édes arcocskáját.
-Apa, én bemegyek hozzá. Ha szeretnél, majd gyere te is.
Nyúlt a kilincsért Vincent, majd válaszra se méltatva belépett a bátyja szobájába.
-Erős gyerek. Hidd el Hazel, hogy fel fog épülni.
Ült le a velem szemközti székre.
-Tudom. Hiszek is benne, hogy fel fog épülni. Velünk kell maradnia. Sok dolgunk van még együtt.
Szegeztem tekintetemet a padlóra. Kb fél órát ültünk néma csendben, csak Aiden halk szuszogását lehetett hallani.
-Hazel. Szerintem gyere be, mert Axel valószínű, hogy hamarosan felébred. Te vagy a felesége, legyél vele te, amikor ez megtörténik.
Lépett ki az ajtón Vincent.
-Sokat mozgatja már az ujjait. Szerintem ezek a jelek erre utalnak.
Állt elém halványan mosolyogva.
-Akkor mi megyünk is. Hazel, ha felébredt, akkor kérlek értesíts minket.
Ölelt magához az apósom, amin nagyon meglepődtem. Most először csinált ilyet, az elmúlt 1 év alatt.
-Ez nem is kérdés. Hívlak majd Vincent.
Mosolyogtam rájuk, majd beléptem újra a szobába.

Órák teltek el. Felicia hazavitte Aident, hogy tudjon rendesen pihenni, én pedig egyik székből ültem a másik székbe, míg a fotelban sikerült kényelmesen elhelyezkednem. Annyira fáradt voltam és olyan kényelmes volt a fotel, hogy elaludtam.
-Hazel.
Hallottam egy halk suttogást. Először nem is eszméltem fel, mert azt hittem álmodom.
-Hazel.
Jött mégegyszer a hang, amire már felébredtem és azonnal az ágyon fekvő férjemre kaptam a tekintetemet.
-Axel. Istenem. Felébredtél.
Siettem oda hozzá könnyezve.
-Nagyon fáj minden porcikám.
Suttogta.
-Tudom szerelmem. Baleseted volt, de mostmár minden jó lesz.
Pusziltam meg a homlokát, majd rohantam egy orvosért.