Jegyzetek a halálhoz

Héjanász az éjszakában

Tudod, nagyon hiányzik az illatod.
Az a pézsmával keveredett vad illat.
Hiányzik, hogy panaszkodj.
Folyton csak panaszkodsz vakon.
Hiányzik, hogy belém harapj.
Mert ez volt az eddigi legédesebb fájdalom.
Hiányzik, hogy rám mosolyogj.
Mert ez egy őszinte mosoly volt nem szánalom.
Megszokom majd, hogy helyetted csak tér van.
Nem te töltöd ki, hanem a gondolataim rólad.
Megszokom majd, többet nem álmodom jókat.
Nem perzseli fel az ajkam tűzforró csókja.
Megszokom majd, emlékeztet minden letört rózsa.
Elfelejtettem melletted, milyen letört voltam.
Megszokom majd, egyedül nézek a szürke holdra.
Azóta is mindig a varjakat figyelem szótlan.

Hátha széjjelszállnak jöttödkor.
De nem mennek sehova, mellkasomon ülnek.
Egyre csak gyűlnek s gyűlnek.
Nem véletlen szerettem beléd rosszkor.
Így biztos volt, hogy elvesztem ezt.
A sötétben vetett tekintetek lándzsák.
A vonatról figyelek a réten fácánokat.
Arra gondolok, hogy a felelőtlen szép időm.
Letelt veled, én mindenkit csak leterhelek.
Tudod, majd kisöpröm a pincét.
Benne morzsákba tört szeretetem.
Messze még a vég idő, valakivel megetetem.
Egye a markomból vagy egyenest a szemétből.
Mert nyílván ez közös megegyezés az egészről.
Hogy elfelejtjük a lángot, a buzgó ifjúságot.
Inkább veled párszor, mint rólad pár sor.