Angyal a pokolból

8. fejezet

Theodore szemszög:

Miközben a megfelelő (nem szétroncsolt) cukkinit igyekeztem megtalálni a sarki bolt egyik rejtett zugában, megrezgett az órám. Nemrég összekapcsoltam a telefonommal, így most is láthattam, hogy Caleb küldött egy üzenetet, valamint jónéhány képet. Megint a videókra terelődtek a gondolataim, és a képre, amin csókolóztunk. Talán többet is talált? Elvörösödtem, s majdnem sikerült egy hibás cukkinit kivennem az egyik ládából.

A fizetést követően – az eladó nagyon ki volt borulva, valószínűleg én voltam az egyetlen, aki elválasztotta a szünetétől – visszasiettem a házba. Muszáj volt megnéznem a képeket, féltem tőlük, de ugyanakkor kíváncsi is voltam rájuk.

-Megjöttem! – kiáltottam, miután bezártam magam mögött az ajtót. Senki nem válaszolt.

-Eli! Itt vagy, minden oké? – fogalmam sem volt, miért szólítottam így, talán a képek túl nagy hatással voltak az agyamra. Felvettem a telefonomat a fehér fiókról, majd beléptem a nappaliba. A kanapén egy nagy, sötétvörös gombóc feküdt, semmi sem látszott ki a takaró alól. Óvatosan megérintettem, mire megremegett, mint a kocsonya.

-Hát itt vagy! Minden rendben? – megkönnyebbülve leültem mellé, s ő lehajtotta a fejéről a pokrócot: olyan vörös volt, mint a főtt rák. Bólintott és motyogott valamit, miközben a kanapé mellett szálló apró porcicát figyelte.

Elijah szemszög:

Azok után, amiket láttam, nem bírtam a szemébe nézni. Olyan voltam, mint egy paradicsom!

-Lázas vagy? – kérdezte, miközben a fejemre tette a kezét. Én persze ettől csak még jobban elpirultam. Éreztem, ahogy hevesen ver a szívem, miközben ő előkeresett egy lázmérőt az egyik dobozból.

-Ha az alkohol miatt vagy rosszul, megnyúzom Calebet. – morogta magában, és betette a hónaljamhoz. Őszintén reméltem, hogy ez a fajta lázmérő nem tud kimutatni semmit a szívemről, vagy akár a gondolataimról. Nemsokára csipogott, Theodore pedig kihúzta és megnézte.

-36.4, egész jó. – mondta, én meg csak bólogattam. Természetesen nem vagyok beteg, de mit mondjak neki?

-Azért feküdj le itt egy kicsit, hozok vizet. – szólt, majd kiment a konyhába. Ráhajtottam a fejem a kanapé puha karfájára és magamra húztam a pokrócot; próbáltam minél hamarabb lenyugodni és kitalálni, mihez kezdjek az arcommal.

Alig tudtam lenyelni a vizet, úgy izgultam. Előbb-utóbb biztos rá fog jönni, hogy belenéztem a telefonjába, ha más nem, én magam árulom el magam ezzel a hülye paradicsommal a nyakamon.

-Mielőtt megnyitná a telefonját, mondd el neki! Jobb, ha most tudja meg! – súgta a lelkiismeretem. Bár nagyon nem akartam, muszáj volt. Törtem a fejem, vajon hogyan tudnám előadni a történteket, de végül a csupasz igazságnál maradtam. Az a legjobb.

-Theodore... - kezdtem, mire ő felém fordult, kezében a telefonjával. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom az arcát, bárhogy is fog reagálni.

-Nagyon sajnálom! – fakadtam ki, kissé hangosabban, mint akartam. – A telefonod rezgett, Caleb küldött képeket és azt írta, hogy a videóból vannak! Én meg kíváncsi voltam és megnéztem, de soha többé nem fordul elő, ígérem!

Nem mondott semmit, az elején nem mertem kinyitni a szemem, de amikor már túlságosan elhúzódott a némasága, muszáj volt. Tágra nyílt szemekkel meredt a telefonjára, és próbálta elrejteni a vörös arcát.

-Jézus, ne nézd meg! – kiáltottam, de akkor már mindegy volt. Ő csak bámult, aztán lassan felém fordította a fejét.

-Én... nem is tudom, hogy mit mondjak... - suttogta.