Angyal a pokolból

22. fejezet

Elijah szemszög:

Egész nap egyedül. Theodore tegnap reggel elment és szinte egész nap elvolt, ráadásul nem akarta, hogy vele menjek; néha felhívott, hogy minden oké-e, de csak estefelé érkezett meg. Már kezdtem aggódni, hogy mégsem volt olyan jó ötlet megtenni tegnap a parkban, azonban amikor végre hazaért, nem mutatta, hogy bármi zavarta volna.

-Szia drága, hogy vagy? – kérdezte izgatottan, kipirulva a hidegtől. Akkor már rég besötétedett odakint; levette a kabátját és lehuppant mellém a kanapéra. Éppen azt a könyvet olvastam, ami Új-Zélandról szólt, de nem éppen ment a legjobban: a betűk túl kicsik voltak és rengeteg hosszú szót alkottak, amiket alig bírtam kibogozni.

-Hmm, mit olvasol?

Hozzám bújt, hátulról a vállamra tette a fejét. Kíváncsian nézegette az oldalt, amit próbáltam elolvasni, miközben a tincsei cirógatták az arcom.

-Érdekesen hangzik. Hogy tetszik?

-Kicsit nehéz... De nem rossz.

Mosolyogva bólintott, s megpuszilta az arcom.

-Gyakorlás után könnyebb lesz. – mondta.

-Merre voltál? – letettem a könyvet magam mellé, mire ő kapott az alkalmon és a kezeibe zárta az enyéimet.

-Csak el kellett intéznem valamit. – mondta, miközben az ujjaimmal játszott. A tenyerei fagyosak voltak, az arca sem volt melegebb, ahogy nekidöntötte az enyémnek.

-Nagy-nagy titok?

-Nem, de majd úgyis megtudod. Ettél már valamit? – kérdezte.

-Ebédet igen.

-Akkor csinálok valamit vacsorára!

Felállt és kirohant a konyhába. Percek múlva – én nem tudom, hogy csinálja ilyen gyorsan – már terjedtek is szét a mennyei illatok a lakásban.

Theodore szemszög:

Reggel kicsit később keltem, mint szerettem volna. Ma terveztem megvenni Elijah ajándékát, még azelőtt, hogy kifutnék az időből. Ahogy kiszálltam az ágyból, a szóban forgó személy fáradtan nyögve lassan kinyitotta a szemét.

-Elleszek egy kicsit. Ha bármi van, hívj fel. – mutattam az éjjeli szekrényen fekvő telefonra, amit tegnap adtam neki. Kérdő tekintettel nézett az alvástól csillogó szemeivel.

-Aludj nyugodtan tovább. Nemsokára hazajövök.

-Nem jöhetek veled?... – kérdezte lassan.

-Ezt most egyedül kell elintéznem. – mondtam, majd miután felvettem egy normális ruhát, odamentem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. Lágyan mosolyogva bólintott, s visszacsukta a szemeit.

Kint megint eleredt a hó, a hideg szél pedig beszökött a ruhám alá, megrántva a vastag kabátom. Ment az élet, hatalmas zsivaj kerekedett a nagy sietség miatt, rengetegen futkároztak össze-vissza, míg mások lassabb, komótosabb tempóban tartottak valamerre. Mennyi út, mennyi ember.

Az autó helyett, a hideg ellenére, inkább a sétát választottam. Apró felhők siklottak a nyüzsgő sétálóutcák között, amik nagyobb utakba torkolltak. A karácsony utáni hiány kezdett elhalványodni, ez érződött az emberek viselkedésén is; nagyobb baráti csapatok sétálgattak mindenfelé, szerelmespárok és családok ütötték el az idejüket egy-egy padon, vagy éppen egy közeli játszótéren. Furcsa volt, hogy ahhoz képest, milyen nap volt, senki nem ünnepelt hatalmas szívecskékkel vagy nagy csokrokkal és csokoládéval; valamiért a környéken kikopott a Valentin-nap hagyománya. Láthatóan senkit nem zavart, az emberek kezdtek rájönni, milyen hasonló nap ez a többihez képest. Egy csokoládéstand sem állt a járdákon, senki nem járkált szív alakú lufikkal, mégis megvolt a kellemes hangulat mindenütt, ahogy bármelyik másik napon. Mielőtt célba vettem volna a boltot, találkozni akartam Calebékkel. A reggelikészítés előtt még felhívtam őket és belementek, hogy találkozzunk.