Angyal a pokolból

34/3. fejezet

Tom szemszög:

A hatórás ébresztő fájdalmasan keltett ki az ágyból; mindössze két és fél órát aludtam. A tegnap – vagyis a ma – történtek rögtön visszatolakodtak a fejembe, a szegény fiúval az élén. Gyorsan lefőztem egy kávét, hogy aztán magamba tuszkoljak egy kevéske tojást, hátha elfelejtek valamit: sajnos a bevitt energia csak még jobban kiélesítette a gondolataim.

-Halló? – kérdezték fáradtan a telefonban. Siennát kerestem, miközben a reggelimet ettem; a fáradt hangja elárulta, hogy még kevesebbet aludt, mint én.

-Jó reggelt. Hallom, nem aludtál sokat.

-Az igazat megvallva, semmit nem sikerült. – mondta ásítva. – Még mindig itt vagyok a kórházban, a gyerekeket próbáljuk beazonosítani.

-Már megkaptátok az aktáikat??

-Igen, a felén már át is rágtuk magunkat. Inkább nem is mondom, miket találtunk... Szörnyű.

Letettem a villát a tányérom mellé: ez a beszélgetés érdekesebbnek tűnt az evésnél. A fiú is bent volt, akár láthatnám is, ha bemegyek. Az talán jobbá tenné a napom.

-Jöjjek segíteni?

-Te sem aludhattál sokat-

-Teljesen friss és fitt vagyok. Szívesen jövök.

-Hát jó. Úgyis sok itt a munka.

Gyorsan felvettem egy kényelmes, elviselhetően kinéző öltözéket, rendbe tettem az arcom (a szemem alatti sötét karikák az utóbbi napokban rohamosan nőni kezdtek), s kirohantam a külvilágba – aztán rájöttem, hogy elfelejtettem a kabátom, szóval rögtön vissza is siettem. Úgy terveztem, a kórház előtt még beugrok két kávéért a közeli kávézóba, hogy fáradt kolléganőmet támogathassam.

Ahogy kijöttem a meleg, kávébab illatú boltból, észrevettem egy aranyosnak tűnő helyet: eddig nem is tudtam, hogy épült itt egy játékbolt. Megint eszembe jutott a fiú, aki az egyetlen ok volt, amiért igazából a kórházba igyekeztem, így hát betértem a kivilágított, színes polcok közé. Odabent gyerekzene szórakoztatta a kicsiket, akik a szüleikkel érkeztek ezekben a korai órákban. Fogalmam se volt, minek örülhetne egy gyerek, akit most hoztunk ki arról a förtelmes helyről, így hát végül megállapodtam egy plüssmackónál. Egy papírzacskóba csomagoltattam, hogy ha elmegyek a fehér, steril falak közé, ne tűnjön olyan furcsának az egész.

A kórház körül, már messziről látszott, hogy teljes nyugalom uralkodik, semmi sem utalt a hajnali akcióra: minden úgy állt, ahogy egy normális szerdai napon állni szokott. A parkolóba érve észrevettem két kávézgató dolgozót, akik épp kiadták a reggeli gőzt – egy kolléganőjükről beszélgettek. Észre sem vettek, zavartalanul indulhattam utamra, hogy megtaláljam a leghátsó épületet.

A tavasz közelgő eljövetele meglátszott a hatalmas, rendezett kerten is, egy-egy elkerített zugban nyílt néhány hóvirág. Rügyek kezdtek nőni a fákon, a levegő is melegedett egy kicsit. A kis járdán sétálva megláttam a régi épületet, ami fehéren és laposan magasodott előttem: régen idősek otthonaként működött, ahol vizsgálatok is folytak, azóta a lakókat átköltöztették egy sokkal modernebb helyre, így szabadon maradt és megkapta az ISOCG. Az ajtó előtt két, fegyveres (bár nem volt a kezükben, de látszott, hogy van náluk valahol) férfi állta az utam.

-Ide nem léphet be. – mondták ellentmondást nem tűrő hangon, amikor próbáltam besétálni.

-Jó reggelt. 

Megmutattam a szervezet kártyáját: egy ideig megütközve bámulták a rólam készült kis képet, majd némán félreálltak az ajtóból.

Odabent szokatlan nyugalom uralkodott: egy recepciós ült az információs pultnál, körmeit reszelve nézett valamit a telefonján. Vetett rám egy pillantást, aztán rögtön visszafordult az apró valóságába.