Angyal a pokolból

30. fejezet

Theodore szemszög:

Reggel kilencig sikerült aludnom, végre semmi és senki nem keltett fel. Elijah-ra sem törtek újabb rémálmok: amikor felébredtem, nyugodtan szuszogott mellettem, fején a borogatással. A vizes törölköző átvette a testhőjét, melegnek tűnt, amikor hozzáértem; a belőle áradó forróság nemigen csillapodott, de szerencsére rosszabb sem lett: a lázmérő 39,0 fokot mutatott, ami azért nem volt olyan szörnyű, mint tegnap este.

Az eső nem állt el az éjszaka folyamán, nehézkesen koppant a szoba erkélyén, miközben a távolban szürke felhők feküdtek az égbolton. Felhúztam valami kényelmes cuccot, s az íróasztalon lévő információs lapot kezdtem elemezgetni. A papír felénél jártam, amikor kiderült, hogy itt kérés szerint reggelit is szállítanak a szobákba, nem kell lesétálni érte az étterembe. Egy másik prospektuson ki volt írva a svédasztal aktuális kínálata, ahonnan bármit lehetett választani. Ez nagyon jól jött, hisz rájöttem, hogy rettentő éhes vagyok, de nem akartam Elijah-ot ilyen állapotban egyedül hagyni.

-Jó reggelt kívánok, miben segíthetek? – kérdezte egy kedves hang a hotel telefonjának vonalán.

-Jó reggelt, reggelit szeretnék a szobába hozatni.

-Rendben, kérem, válasszon a svédasztalunk kínálatából.

Elmondtam mindent, amire csak vágytam – az angyalomnak is kértem egy kis gyümölcsöt gyógyteával, ha esetleg enne, amikor felébred –, s a hölgy mindent elküldött az étteremnek.

-... Nemsokára megérkezik a szobájukba. Ha bármilyen probléma felmerülne, nyugodtan hívjon minket! – mondta udvariasan, majd egy köszönés után letette a telefont. 

Várakozás közben a papírokon lévő sorok unalmassá váltak, a tekintetem újra és újra az ágyra vándorolt, a csukott szemekre és a vöröses hajra, amiről lerítt, hogy amint lehetőség van rá, egy jó nagy mosásra szorul.

Nem sokkal később kopogtattak az ajtón. Egy középkorú asszony állt előttem, mosolyogva fogadott és átnyújtotta a táljainkat, teljesen figyelmen kívül hagyva a két férfit, akik még mindig a falnak dőlve vigyáztak minket.

-Köszönöm szépen.

-Jó étvágyat és szép napot! – válaszolta boldogan, aztán megfordult és elcsoszogott az ételvivő kocsikájával együtt.

A friss rántotta és croissant fenséges illata hívogatóan cirógatta az orrom, de sajnos nem tudtam teljesen kiélvezni. Lassan és gondterhelten eszegettem a reggelit, miközben visszatértem a hotel programjairól és szabályzatáról szóló papírok bújásához, hátha attól kevésbé lesz szörnyű, de tévedtem: az egyedül evés még sosem volt ennyire unalmas.

Az aggodalom idővel egyre inkább átvette az uralmat felettem: néha-néha akaratlanul is hátrapillantottam, hogy megnézzem, mi történik az ágyban. Egy idő után egyszerűen felálltam, hogy megvizsgáljam, egyáltalán él-e még; a legrosszabb képzetek keringtek körülöttem.

Elijah bőre egyszerre volt forró és hideg, vörös és sápadt. Fogalmam sem volt, vajon fel kell-e ébresztenem, vagy hagyjam inkább pihenni, hátha attól jobb lesz.

Esetleg orvost kéne hívnom? Vagy szóljak a kint álló férfiaknak?

Rengeteg idő telt el, míg az ágyon ülve vigyáztam rá. Kezembe fogva az ernyedt ujjait vártam, hogy kinyissa édes szemeit, mégsem történt semmi, mindössze a takaró egyenletes emelkedése adott okot a nyugalomra. 

Minden lelassult, az idő kezdett egyre hosszabbá és hosszabbá válni, ahogy a falon lógó óra halk, szinte néma kattogása eggyé vált a semmivel; néha egy távoli hang jelezte, hogy emberek mennek el az ajtónk előtt, ilyenkor felnézhettem révedezésemből és rövid időre visszatérhettem a valóságba.