Angyal a pokolból

23. fejezet

Elijah szemszög:

Reggel furcsa zajra ébredtem, mintha egy nagy társaság zajongana a nappaliban. Magam mellé kaptam, de amikor nem találtam mást, csak puha ágyneműt, rájöttem, hogy Theodore bizony nincs mellettem. Talán ő engedte be az embereket. Mindenesetre inkább a szobában maradtam, minthogy leégessem; felvettem egy pulcsit és megpróbáltam még egyszer nekifutni a könyv harmadik fejezetének, ami eddig a legnehezebbnek bizonyult. Már az első szó sem volt tiszta: monarchia. Meg akartam kérdezni Theodore-t, mit jelent, de féltem kimenni, így hát megpróbáltam a szövegből kideríteni, mit jelenthet. Sajnos nem jártam sikerrel.

Hirtelen nyílt az ajtó és belépett az, akire már egy ideje vártam; széles mosolya és barna szemei rám szegeződtek, ahogy észrevette, hogy fent vagyok.

-Jó reggelt! – köszönt vidáman és beült mellém, a kissé összegyűrődött paplanra. Egy apró puszit éreztem az arcomon, miközben a könyv kikerült a kezeimből és a mellette lévő éjjeliszekrényen landolt.

-Kijössz velem? Mutatni szeretnék valamit. – mondta, s megfogta a kezeim.

-Kik vannak odakint?

-Ne aggódj. Csak egy barát, a másikat pedig már ismered. – susogta lágyan, míg a kezei masszírozni kezdték a tenyeremet. Izgatott volt és rettentő türelmetlen.

-Mi történik?

Nem nagyon fogtam fel, miért ilyen boldog, hisz kinéztem az ablakon és nem éppen a legszebb idő uralkodott odakint. A kérdésemre azonban nem válaszolt, helyette csak a mosolya vált szélesebbé. Kiszedett az ágyból és szinte végig húzott maga után, ki a szobából a zaj forrása felé.

-Emlékszel, milyen nap van? – kérdezte, amikor végre megállt a nappaliban. Kiderült, hogy a zaj a konyhából jön, de be volt csukva az odavezető szárnyas ajtó, ezért nem tudtam, kik vannak ott. Válaszul megráztam a fejem, hisz azt se tudtam, hanyadika van.

-Várj, segítek egy kicsit. Február 15-e mond valamit?

Valami derengett, mintha hallottam volna már ezt a dátumot tőle, de nem emlékeztem, vajon miért.

-Semmi? – felborzolta a hajam. – Na, nem baj. Majd eszedbe jut.

Megindult az ajtó felé, az egyik markában még mindig az én kezemmel. Lenyomta a kilincset.

Theodore szemszög:

Caleb és Noah kicsit túl hangosan üdvözöltek minket, ahogy a konyhába értünk.

-Boldog szülinapot! – kiáltották, egy nagy adag konfettit borítotva mindkettőnkre. Elijah – a kezdeti sokk után – nagyra nyílt szemekkel bámulta a feldíszített konyhát, még a szája is kinyílt a döbbenettől.

Kora reggeltől kezdve ezen dolgoztunk: Cale-ék már reggel hétkor feljöttek a lakásba, hogy segítsenek díszíteni és felhozni a nehezebb dolgokat. A kaparófa és hasonlók, egy kicsit rejtve, már fel voltak szerelve, a cica is sikeresen megérkezett (éppen a tűrhetően becsomagolt helyén feküdt) és várta, hogy Elijah rátaláljon. A díszítéssel voltak a legnagyobb problémák, eléggé lelassította a munkálatokat a tény, hogy mindent szinte némán kellett megcsinálnunk, nehogy felébresszük Csipkerózsikát, aki egyre tovább és mélyebben aludt az ágyban. Végül sikerült lufikkal meg miegymással teleaggatni a helyiséget, ami ráadásul most nem is nézett ki olyan szörnyen, mint amikor készen lettünk vele.

Eli lassan kezdte felfogni, mi történik, de még mindig zavartan nézett a füzérekre és a konfettire, amiből néhány darabka a hajára is jutott. Talán még soha nem ünnepelték meg az ő, különleges napját.