Angyal a pokolból

11. fejezet

Theodore szemszög:

Szinte már azt hittem, elaludt, amikor ismét felemelte a fejét. A lámpa fénye kellemesen megvilágította az arcát; mint általában, most is éreztem, ahogy emelkedik a pulzusom.

-Biztos vagy benne, hogy akarod hallani? – kérdezte halkan. A szemei le-levándoroltak, nem bírták tartani a kontaktust az enyémmel. Látszott rajta, hogy hezitált; vagy esetleg félt? Igazából nem tudtam megmondani, de bólintottam.

Másnap reggel végre valamicskét kipihenve ültem fel az ágyban. Még mindig egy kissé sokkos állapotban voltam Elijah története után, de tudtam, hogy nincs idő a saját gondolataimmal foglalkozni: tegnap este, a beszélgetés után végre beleegyezett, hogy legalább egyszer beszéljen a terapeutával, szóval fel kellett hívnom a család egyik barátját, hogy eljöjjön egy, talán másfél órára.

A mellettem lévő Elijahra pillantottam; ezúttal nem álmodott rosszat, sőt még mindig halkan szuszogott az ágyban. Késztetést éreztem, hogy megfogjam és beletúrjak a hajába. Mélyen aludt, így semmit sem vett észre. Elővettem a telefonom; a galériában megtaláltam az egyik képet, amit nem töröltem ki rólunk. Látszott rajtunk, hogy berúgtunk, mégis... egymáshoz simulva táncoltunk, miközben az ajkaink eggyé váltak. Egyre erősebbé vált az érzés, hogy meg akarom ezt ismételni úgy, hogy emlékezzek is rá. Ismét ránéztem; az ajkai megcsillantak a reggeli napfényben, kicsit kinyíltak, ahogy aludt. Közelebb hajoltam, centikre a szájától és éreztem, ahogy lassan kileheli a levegőt. Óvatosan megérintettem, mire elkezdett mocorogni. Gyorsan visszahúzódtam, nehogy észrevegye, mi történt. Olyan gyorsan dobogott a szívem, hogy azt hittem, ott halok meg.

...

-Mikor lesz ez a beszélgetés? – kérdezte halkan Elijah, miután öltözködés után leült az asztalhoz. Rántottát csináltam friss zöldségekkel, ez volt az egyik kedvenc reggelije.

-Még nem sikerült elérnem. – mondtam, miközben tálaltam az ételt. Csillogó szemekkel nézte a mozdulataimat, s addig nem kezdett enni, amíg nem ültem le én is, vele szemben. Istenem, néha úgy megölelgetném mint egy plüssmacit! Olyan aranyos volt, alig tudtam leplezni, hogy néha-néha csak úgy hirtelen rápillantok.

A reggeli után ismét rácsörögtem a terapeutára. Thomasnak hívták és amikor kisebb voltam, ő vigyázott rám és a testvéremre (igen, van egy testvérem, de róla majd később), ha apáék nem voltak otthon, de kisegített akkor is, amikor elváltak. Már akkor is nagyon kedves és megértő ember volt, és bár elég későn kezdett bele, nagyon jól végzi a munkáját. Reméltem, hogy Elijah is jól fog kijönni vele, hisz mindkettőjüknek nagyon jó kisugárzásuk van, csak az én kis lakótársam nehezen nyílik meg felnőttek előtt (legalábbis ő ezt mondta és meg is értem, miért). Ezúttal felvette a telefont.

-Halló? – egy kissé meglepett, fáradt hang szólalt meg a fülemben.

-Hello. Emlékszel még rám, Tom bácsi? – kezdtem mosolyogva.

A vonal másik végén a hang hirtelen élénkebbé vált.

-Hát kit hallanak füleim, Theodore? Milyen mély lett a hangod! Furcsa, hogy nem apukád hívott, ezért lepődtem meg! Hogy vagy? Találkozol eleget anyukáddal?

Kuncogtam egyet a kérdésáradatán, majd körülnéztem, hátha itt van Elijah is, hogy legalább a hangját ismerhesse, mielőtt Thomas eljön, de nem láttam sehol. Biztos a szobájában matatott valamit; az ott lévő földgömb nagyon érdekelte.

-Örülök, hogy ismét beszélhetünk, Tom bácsi. Igazából azért kerestelek, mert egy jó terapeutára lenne szükségem és más nem igazán jutott eszembe.