Angyal a pokolból

25. fejezet

Elijah szemszög:

Az elkövetkezendő három nap elég érdekesen alakult: Theodore folyamatosan készülődött, minimum három öltönyt majdnem kidobott mérgében (szerencsére sikerült megállítanom), az ajándékvásárlást pedig annyira nem ismerem, de szerintem az emberek nem szoktak ilyen idegesek lenni miatta. Látszott rajta, hogy tombol benne a feszültség, és bár próbálta előttem leplezni, olykor kirobbant belőle egy-két kis szilánk: amikor hirtelen, a semmiből rettentően dühös lett és kiabálni kezdett a konyhában, egy picikét hagyni kellett, ilyenkor inkább csöndben maradtam és vártam az ölelésemmel addig, amíg leteszi az üvegtányért az asztalra. Aztán miután lenyugodott, mindig elmondta, hogy ez nem miattam van, ne aggódjak, csak a benne lévő undor hajtja, amit az apja partija iránt érez: mesélt a fennhéjázó ünnepélyekről, a sznob társaságról és a hivalkodó, kissé hóbortos apjáról is. Megtudtam, hogy csak mostanában fog hazaérni egy Bali nevű szigetről a titkárnőjével, akit ötödikként szedett fel, miután Theodore anyja elhagyta a családot. Rengeteg pénzt áldozott arra, hogy kivonja magát a felelősségből, de rossz úton vonszolta magát, ahogy Theodore mondta. Miután beszélt ezekről a dolgokról, kezdtem megérteni, miért nem akar velük többet találkozni, mint amennyit muszáj.

-Jó lesz ez így? Biztos? – kérdezte a nagy nap estéjén. Egy sötétkék zakóban állt előttem, bizonytalanul nézegette magát a tükörben. Én az ágyon üldögéltem, mellettem az új könyvvel, felkészülve a magányos estére. Már fél órája próbált, pedig tegnap kiválasztotta az akkor szerinte passzoló öltözetet; az most már a szekrényben lógott, átverve és eldobva.

-Igen, tökéletes. Nagyon jól nézel ki benne.

A válaszomra elpirult, aztán ügyet sem vetve rá, még mindig kétségek közt bámulta magát a hatalmas üveglap előtt.

-Nem is tudom... Nem lenne jobb mégis inkább a bordó? – kérdezte, miközben magához mérte az előző zakót, amit felpróbált.

-Szerintem ez szebb.

-Hm... Jó, akkor marad a kék. – mondta, s letette a bordó ruhát az ágy végébe. – A rohadt életbe, nem akarok oda menni... Elijah kérlek, gyere velem!

Hisztizve a nyakamba ugrott, erősen belém csipkaszkodott; úgy csinált, mint akit mindjárt elhurcolnak valahova.

-Csak néhány óra és itthon leszel. – próbáltam megnyugtatni. Gyengéden simogattam a haját, de ő egyre csak rázogatta a fejét.

-Itthon akarok maradni! Már most elfáradtam, nincs kedvem velük találkozni. Úgyse tűnne fel senkinek, ha nem lennék ott!

-Dehogynem, apukád vár. Csak köszönsz, elmondod hogy vagy, aztán jössz is haza. Néhány óra és ennyi.

Úgy éreztem magam, mint egy szülő, aki a félő gyermekét nyugtatgatja. Theodore bólintott, aztán egy szomorú csókot nyomott az ajkaimra.

-Majd felhívlak, ha túl unalmas lenne. – mondta, majd felkapta a telefont az éjjeliszekrényről. – Ha nem hallom a hangod, fel fog robbanni a fejem.

-Nyugalom, fel fogom venni. De állj fel, mert össze fogod gyűrni a zakód.

Lassan feltápászkodott, nyafogva felvett egy ezüstszínű karórát és visszaállította a haját, a lelki állapotával együtt.

-Ha bármi van, hívj. – mosolygott, s egy puszit nyomott a homlokomra. – Van kaja a hűtőben, Csillag pedig majd ébren tart egy ideig. Vigyázz magadra!

A kezembe nyomta a kulcsokat, a fémes csörgésre a cicus is berontott a szobába; felugrott az ágyra, befoglalva Theodore helyét. Az rávigyorgott és megsimogatta a szőrét.