Angyal a pokolból

14. fejezet

Elijah szemszög:

„Tom bácsi" visszatért egy pohár vízzel. Leguggolt mellém és átnyújtotta a poharat. Óvatosan megittam az egészet, majd visszarogytam a kanapéra. Mintha minden energia az agyamban lévő gondolatokba áramlott volna, el a testemtől.

-Szerintem ezt most hagyjuk. Majd legközelebb folytatjuk, de ma hagylak pihenni. Hívom Theot és megyek-

-Nem kell... - motyogtam. Bár nem volt erő a testemben, folytatni szerettem volna. - Segítenem kell nekik...

-Kiknek?

-A társaimnak... Akik még ott vannak és segítségre van szükségük... Minél előbb ki kell hozni őket onnan...

Hirtelen, egy ajtócsapódás keretében megjelent mellettem Theodore is. Megéreztem a kezét az enyémen, ahogy óvatosan megfogta.

-Mi történt? Tom bácsi!

-Az emlékek túlságosan felzaklatták. De minden rendben lesz.

-Ezt abba kell hagynotok, most!

-Ezt én is mondtam neki, de ő folytatni akarja.

Theodore tekintete kettőnk között ingadozott, majd végül hozzám fordult.

-Elijah... biztosan szeretnél erről még beszélni? Nem biztos, hogy jót tenne, ha most pihenés nélkül folytatnád...

-Én folytatni szeretném. Csak hozzátok közelebb a hangfelvevőt, hogy tudja venni a hangom.

Muszáj volt minél előbb elmondanom mindent. Theodore bólintott, bár láttam rajta, hogy nem akarja, hogy tovább csináljam.

-Akkor én most kimegyek. De ha bármi történik, hagyjátok abba! - végre beadta a derekát. Megvártuk, amíg kisétál a nappaliból és becsukja maga mögött az ajtót.

-Rendben, akkor folytassuk. - mondta „Tom bácsi" kissé bizonytalanul. - Mi történt, miután tízéves lettél?

-Miután tíz évesek lettünk, áthurcoltak egy másik szobába. Azt hittem, hogy anya értem jött, de nem... Sok másik emberrel találkoztam, akik idősebbek voltak. Abban a szobában feküdt mindenki, egy-egy apró matracon. Mocsok volt mindenütt, többen is sírtak egymás karjában... Nem értettem, mi fog történni velünk. Azokkal, akiket a négy év során megismertem, elvezettek az egyik sarokba, ahol volt nekünk néhány matrac. Nekünk dobtak takarókat, de azok durvák voltak és alig melegítettek. - kissé kifogytam a szuszból, így hát megálltam néhány másodpercre, mielőtt folytattam volna. - Amikor lefeküdtünk, a matrac nyikorgott és a rugók szinte beleálltak a testünkbe. Az első éjszakánk... végig sírtunk, kiabáltunk, haraptunk és próbáltunk szabadulni, de nem sikerült. Az első években nem használtak sokan 'arra', de többen szerettek ütni... Aztán végül megtanultuk, hogy kell viselkedni. A barátaimat elvitték egy másik szobába, de hallottam, ahogy beszélnek. A szobák között vékony volt a fal. Azt is hallottam, amikor... - egy könnycsepp folyt le az arcomon, de nem hagytam abba. - Amikor néhány közülük meghalt. Körülbelül öt éve lehetett az első alkalom, vagy több. Azzal büntették, hogy nem adtak neki enni. Tudom, mert soha nem jöhetett be az ebédlőbe. Csakhogy ő eleve nem szerette, amit főztek, s gyenge volt... Pont egy éjszaka után hozták őket vissza, amikor hallgatózni kezdtem a falnál. Hallottam, ahogy rimánkodik az étel után és ahogy lassan elhagyja az élet... de nem mertem szólni. Csak másnap fedezték fel a testét.

„Tom bácsira" néztem, aki nem mondott semmit. Az arca meglepettséget és ijedtséget tükrözött, de néma maradt. Így hát folytattam.

-Elvitték, de nem tudom pontosan, hová. Csak annyit hallottam valakitől, hogy kidobták a szemétbe. De ez is csak egy pletyka volt, nem biztos, hogy igaz... Utána még ketten haltak meg, az egyik ugyanott, a másik szobában, a másik pedig egy vevő után, rögtön. Rossz helyen vágták meg és elvérzett... Láttam, ahogy a véres lepedőben hozzák; akkor engem is használtak. - nyeltem egyet, mielőtt folytattam volna. Az emlékek szörnyűek voltak és csak úgy ömlöttek belőlem, de néha kellett egy kis szünet, hogy lenyugodjak. - Mindenki tele volt sebekkel, főleg azok a kicsik, akik körülbelül fél-egy éve jöttek hozzánk. Mert évente jöttek gyerekek... Olyan tízévesek, amilyen én is voltam. Amikor sírtak, senki nem nyugtatta meg őket. Én sem mentem oda, csak feküdtem és egy idő után már meg sem hallottam. Csak feküdtem és vagy aludtam, vagy bámultam magam elé. Idővel elfelejtettem anyát, az ígéretét és amik régen történtek; végül már arra sem emlékeztem, hogy jutottam oda.